Nem akartam ma elmenni hozzá. Emelkedett a gyomrom a gondolatra. Aztán mégis, hát persze.

Felderült az arca mikor meglátott bennünket. Meséltem neki a munkáról, a változásokról, arról, hogy tegnap a nagyfiam segített a munkában, sokat, ügyesen.

Fél centis és fehér a haja. Előtte is ősz volt, csak hát festette. Nő a szemöldöke, még karakteresebb, mint legutóbb.

Azt mondta, ma nem főztek a kórházban. Evett két pici Luca-pogácsát, meg egy picike rétest, míg ott voltunk. Nehezen ette. Mintha nem tudna nyelni. Később a nővérrel is beszéltem, ő mondta, hogy bébiételt melegítettek neki, meg levest is evett, mert a kenyérfélékkel nem bír. Ehhez képest jól megetettük. Mindegy, a lényeg, hogy benn van.

Élénk volt, bár fel nem kelhet. Katétere van, meg pelenkája is. Apósom szerint nem volt annyira zavart, mint legutóbb. Pénteken, mert szombaton nem voltunk nála.

Rosszul alszom, hülyeségeket álmodok. Néha olyan mély fáradtság önt el, hogy legszívesebben helyben eldőlnék. Nem tudok koncentrálni, nem tudok átgondolni bonyolultabb feladatokat.

Pénteken megkértem az erkölcsi bizonyítványomat, igazolványkép is készült rólam, meg a regisztrációs csomagot is megszereztem.

Aztán sétáltam egyet a karácsonyi vásárban, de idegennek éreztem magam. Minta nem lenne ott helyem.

Beszéltünk erről a férjemmel. Hogy ha néha véletlenül felnevetünk, vagy jól érezzük magunkat, akkor szinte azonnal jön a lelkifurdalás. Hogy ő ott van, mi meg itt és nevetünk, vagy jó nekünk.

Várunk.

Holnap tudja megmondani az orvos, hogy volna e értelme a sugárkezelésnek.

Rohamosan romlik az elmeállapota. Összekeverednek benne az emlékei. Ma azt sem tudta, hogy kórházban van, azt hitte egy régi munkahelyén.

Nem tudok újat mondani.

Fizikailag erősödik, viszont a vizeletét nem tartja. Mint a babák.

Azért az jó, hogy NEM TUDJA mi történik vele.

Apósom meg most mindent velem beszél meg, ami egyrészt érthető, másrészt nem haladok a munkámmal, az amúgy is nehezen összekapart agykapacitásommal.

Azon gondolkodtam, hogy hirdetést kellene feladni anyósom napi állapotáról, vagy nyitni neki egy blogot, hogy az ismerősök, barátok meg tudják nézni, nem kéne kérdezniük, telefonon, személyesen, nekünk meg nem kéne mindig, újra, megint és megint és megint elmondani ugyanazt, még akkor is, ha kicsit letettük, kicsit mással tudtunk foglalkozni, kicsit nem ő foglalja el a gondolatainkat, ha kicsit nem FÁJ tudatosan.

Tudom. Sokan szeretik, hát persze, hogy érdeklődnek.

De én már elfáradtam.

Már.

Ma képtelen voltam koncentrálni, de a munka meg ott van, határidős, nem határidős, de meg kell csinálni, mert az ügyfél tudni szeretné hogy áll, meg utánanézni ennek-annak, de az se jut eszembe, hogy hol, hogy mit, csak azt tudom, hogy KELL. Nézem a monitort és nem látom, nézem, és nem tudom mit. Gyűlik a kupi az asztalomon, nő a lista a füzetemben. Ettől még zizibb vagyok.

Ma megint jobban van fizikailag, de elmeileg meg nem. Az orvosa az agyi cété nélkül nem mond semmit, de sugarazást akar, ha...

Nem tudom.

Neki kell válaszolnia a kérédseinkre, de még nem tud.

Viszont anyósomnak kell aláírnia, ha beleegyezik, de ő vajon megérti még? Jó pillanatban kapja el az orvos? Billeg a határon, hol itt van, hol ott van. Vagy nekünk kell eldöntenünk? Apósomnak? Ő meg majd bennünket kérdez meg.

Nem tudom.

Pihenni szeretnék. Nem fogok.

Volt ma nálunk egy ügyfél, író, vagymi. A betegségek lelki eredetét kutatja, könyveket ad ki, gumiköpölyt árul, dévédével. Nem nagyon szoktam komolyan venni. De ma azt mondta, hogy anyósom az a fajta ember, aki mindig úgy érzi, hogy NEM ADOTT ELEGET.

Hát igen. Hányszor lófaszoztam én már, mikor úgy éreztem, hogy kihasználják, hogy nem becsülik meg eléggé, de akkor is írjuk meg azt a kérelmet, akkor is hívjuk fel azt a hivatalt, akkor is intézzük el. Hányszor javasoltam óvatosan, hogy rúgjuk ki az ezt, vagy azt, mert nem fizet, régóta nem, nem egy esetben évekről van szó, mi meg esszük a kefét miatta. Ő meg esetleg éli világát, lenne pénze a munkánkra, de szarik elhozni. Hányszor szóltam be, hogy igen, három gyereke van, de nem kötelező tandíjas iskolába járatni, meg egyébként is: figyelembe veszi bárki az Ő nyomorát, hogy adót kell fizetni, hogy neki se adnak ingyen semmit???

De akkor is. Meg kell csinálni.

Adott. Mindig.

Hallgatom ahogy a konyhában apósom már legalább hatodszor mondja el, hogy javult kicsit anyósom állapota, de ez csak pillanatnyi állapot.

Hallgatom hatodszor, hogy mit mondott az orvos, hogy az infúzióban antibiotikumot, fájdalomcsillapítót kap és egy olyan anyagot, amivel csökkentik a koponyaűri nyomást.

Hallgatom - hatodszor -, hogy felerősítik, hogy szállítható legyen és áthozzák a közeli nagyvárosba, cétére. Agyi cétére.

Közben morzsánként kiveszem anyósom alól a munkát. Sorban nyomtatom az átjelentőlapokat. Hogy én is ott legyek a rendszerben, ha...

És azt is meg kellett beszélni, hogy mi legyen anyósom vállalkozásával, hogy evát kell fizetni és nehogy letiltsák a számláját, ha...

És azt is meg kell beszélni, hogy átvegyem a helyét, intézkedni, előregondolkodni, mert mi lesz ha...

Nem is tudom.

Mintha minden alkalommal kiharapna az élet belőlünk egy falatot. Minden alkalommal, mikor elharapjuk a mondatot. Hogy mert ha...

Még annyit csak, hogy köszönöm hogy velem vagytok. Akár emilben, akár máshogy üzentek: köszönöm.

"Azt hittem: tudják!"

Szombat este fél kilenc, SBO, döbbent doktornő.

Nem, nem TUDTUK.

Három nappal előtte a háziorvos tiszta tüdőhangokról beszélt. Hazudott? Rossz diagnoszta? Ilyen gyorsan nő a tumor?

Most a tüdőkórházban van. Infúzió, abban gyógyszerek. A nővér szerint "ilyenkor még megerősödnek egy kicsit, de előfordul hirtelen szívmegállás is."

Beszélgettünk, tettünk, vettünk körülötte. Még mosolygott is, aztán megkérdezte, hogy ugye voltak nálunk tegnap Ökrösék, akik nem tudom kicsodák. Később arra jutottunk, hogy 20 éve nem látott emberekről kérdezett. Én (mi) nem ismerjük őket, munkahelyi ismeretsége volt.

Igen, agyi áttét.

Sírtam tegnap este. Sokat.

Nem ettem egész nap, viszont gyorsan megittam négy pohár bort, mikor hazajöttünk. Először jó volt, mert gondtalan lettem, könnyű. Néztem az ikszfaktort, beszélgettem a fiaimmal az énekesekről. Ők még nem tudják. Hogy baj van, hogy kórházban van, azt igen, de a VÉGLEGESSÉGET még nem.

Jó lett volna kettesben lenni a férjmmel, hogy meg tudjunk beszélni mindent, csontig és még annál beljebb is. A bor segített nekem feltenni olyan kérdéseket is, amiket egyébként nem mertem volna. Mert ő vigasztal engem, nem én őt. De látom az iszonyatot a szemében, látom május óta.

Később, már a hálószobában, végighallgatta a vallomásomat az anyjáról, hogy mit jelent nekem, mit adott, mit érzek, éreztem. Ő. Az enyémet.

Hogy sokszor utáltam, sokszor idegesített, viszont be- és elfogadott. Lányaként. Annak ellenére, hogy teljesen más szemléletű családból jöttem.

Nem, még nem temetem.

Dehogynem.

Hiszen ő már nem él. Aki most a kórházban fekszik már nem ő. Bár rákérdezett, hogy mit eszünk ma (ez központi téma volt neki mindig), az a test már nem ő.

Az a nyomorult, megviselt test, a kér csípőprotézissel, amik jól sikerültek.

Azon gondolkodtam, hogy olyan idős volt, mint most én, mikor megszületett az első unokája, a nagyfiam. Hát ezt is megélhette. Az unokákat. De a kép nem teljes, mert a diplomaosztón is ott kellett volna lennie.

Holnap beszél apósom az orvossal és hazahozzuk, ha tényleg sikerül felerősíteni kicsit. Vagy ha nem, hát akkor is.

Ez volt a terv tegnap este.

Meghal.

Egy hét, kettő, három...

Visszanőtt a tumor.

Véreredmény nagyon szar lett, megint sók hiányoznak, sok. A háziorvos szerint csak infúzióban adható, úgyhogy valószínűleg megint kórház.

Gonosz rész: legalább pihenünk egy kicsit. Idegileg.

Lehet úgy dolgozni, hogy mikor elindul valamerre, akkor ugrok és levezetem pl a lépcsőn? Lehet, csak nem túl biztonságos.

Apósomra is ráfér néhány nyugodtan átaludt éjszaka, mert mióta anyósom kétszer elesett (egyszer a konvektor, másodszor meg a szekrény sarkát kerülve el centikkel a fejével), nem hiszem, hogy tudott volna pihenni igazán. Nem is beszélve az "éjszaka felkelek és lemegyek enni" projektekről, ami nem volna baj, csak a frászt hozza apósomra.

Aztán az is kiderült a háziorvosi vizit kapcsán (legalább másfél hete rinyálok, hogy hívjuk el!), hogy nem jól szedi a felírt fájdalomcsillapítót. Mert az olyan, hogy vagy folyamatosan szedni kell, vagy egyáltalán nem. Contramal. Ez a neve. Ópiát tartalmú. A doktornő szerint a levertség, alhatnék, elvonulás, a (szerencsére már megszűnt) kötözködés az elvonási tünetek jele. Mert nem tud kialakulni a kellő gyógyszerszint a szervezetében. Azzal együtt, hogy nyilván van miért depressziósnak lennie.

Aztán ma asszem beszóltam, vagy nem tudom.

Levette a kendőt a fejéről, mert melege volt és ott ült kopaszon a konyhában. (Érdekes, meg lehet ám szokni. Már nem LÁTOM.) Szóval ott ült, én meg közelebb hajoltam, hogy megnézzem, mert ha nől a szemöldöke, akkor a hajának is kell és kimondtam, amit gondoltam, hogy lassan ki kell találnod, hogy milyen színűre fessük, mert ilyen ősz nem maradhatsz.

Megdöbbent. Láttam a szemében, hogy eszébe se jutott még. Hogy ez LEHET, ez LESZ a jövő. Azt hiszem, hogy az ilyen őszinte, jól elhelyezett, de mégis spontán megnyilvánulásokkal sokat lehet lendíteni a dolgon. Mert NEM LÁTJA a jövőjét.

Nem adhatjuk fel.

Ma voltak kontrollcétén. Holnapután eredmény.

Állapot: a tegnapi, orvos által végzett tüdőhallgatás szerint teljesen tiszta a tüdőhangja. Nem hízik, nő a szemöldöke, félcentis a haja. Viszont a torkában állandóan és fullasztóan sok váladék képződik, nem tudni mitől. Gyenge, szédül.

Ma kora reggel vért is vettek.

Feladta.

Ketten mentek cétére, én nem tudtam, muszáj volt dolgoznom, bérszámfejtés van. Felbontották a kórház előtt az utat, járdát, mindent. Anyósom belekeseredett, mert hiába kapaszkodott apósomba, nem nagyon vitte a lába. Mondta is, hogy ő meg fog halni, apósom meg ettől elkezdett vele - tán - ordítani.

Depressziós. Nem kicsit.

Családi buli volt most nem régen. Figyeltem. EGYSZER SEM nevetett velünk. Még csak nem is mosolygott. Előhozott valami tök más témát. Mintha irigyelné a jókedvünket.

Itt volt ma délelőtt egy asszony, végignézte, ahogy útnak indítjuk. Az ugrálást körülötte, a csizma felhúzását, hogy elkészítettem a vizet az üvegbe, hogy elvezettem (a szédülés miatt) a vécére, a kabátfeladást, a zsebkendőkeresést, mindent. Mikor elmentek és én bejöttem a kaputól, csak annyit kérdezett, hogy Hogy bírod?

Most nem tudom mire gondolt.

A könnyeimet elsírtam már. Nem szomorodhatok bele állandóan a bajaiba. SEGíTENI kell, nem sírni.

Tudtunk kicsit beszélgetni. Kértem, hogy próbáljon TUDATOSAN örülni. Apró dolgoknak, nagynak, mindegy minek, de keresse az örömöt magában, mert ott van.

És megígértem neki, hogy nem adjuk fel.

Nehéz azt felfogni, hogy ROSSZ mindent mondani, kérni. Hogy régen eszébe villant, már ugrott is föl. Most meg mondani kell. Persze van, amit meglátunk magunktól, de azt pl nem, hogy tortát enne. Vagy hogy ki kell venni a levesből a teatojásban lévő szemesborsot.

Jobban van. Eszik. Egy hét alatt is sokat erősödött. A véreredménye jó, nem kell már szedni a káliumot, kálciumot. Most ajánlottak az eddig szedett természetgyógyász szerek családjából származó roborálót, a doki rábólintott, mától issza.

Úgy alakult, hogy feldolgoztunk ma egy fél disznót. Beesnek ilyenek faluhelyen, ez van. Mindent meg tudunk csinálni, de persze van, amit ő tud a legjobban. A keze alá dolgoztam, de higyjétek el, hogy sokkal fárasztóbb ez így, mint ha én csináltam volna. Mindegy, a lelkének jót tett a munka.

Csütörtök éjjel elesett. Csúszik is a kisszőnyeg az ágya mellett, meg szédült is. Apósomat nem ébresztette föl, hogy pisilni kell menni ("olyan szépen aludt!"), csak "felpattant" és elindult. Szerencsére nem lett komoly baja; még a protéziseinek sem. Elhoztuk a járókeretemet kölcsön, ha mást nem biztonságot ad neki.

Evés, még.

Megkóstolta a paradicsomszószt. Ez nagy dolog, mert jó ideje semmi savanyút nem bírt megenni.

Elszalajtotta Bét csokiért, mert megkívánta.

Abáltszalonnát is csináljunk, mert szeretne enni.

És kéne tejszínhab a süteményre, ami száraz.

Türelmetlen. Már nem támad mindenkit, hanem türelmetlen. Apósommal továbbra is kekec, de ez régen is így volt.

De holnap nem akarok eljönni. Három napig nem akartam eljönni, de aztán minden másképp alakult.

Mindegy. A holnapi nap JÁR nekem.