És most csirkelevest főzök neki, ami nem is az, mert kakast sikerült kivenni, de hol a lába???

Az fontos lett volna.

Átjön bzmeg a banya és elmeséli

- hogy a szomszédasszonyánál itt volt a tökömtudja milyen rádió felvételt készíteni, kamerákkal

- hogy a másik szomszéd házának a teteje már nem biztos, hogy kibírja a karácsonyt

- hogy alig tudta visszatartani a tyúkokat, hogy ki ne menjenek a kertbe

- hogy fáj a válla, nem, nem a lába, nem kövér, hát a karján nem jár

- hogy mit látott még tegnap este a tévében

és MOST kérdezi meg, hogy hogy van a lánya.

Aki most alszik. Tehát nem ül ott, köztünk.

És ne rúgjam fel.

Tegnap, a vacsoránál egyrészt azt kezdte mondani, hogy a Margit néni fia IS itthon van, az IS nagyon beteg. Másrészt meg azt, hogy a 'szomtuggya kinek a lánya IS nagyon beteg, már felfekvései vannak.

És ne húzzuk a fejébe a halászleves jénait és ne üssük, míg mozog, és beszélgessek vele kedvesen, és figyeljek rá, és ...................................

Igen, a pillanatok a fontosak.

Mikor apósom azt mondja neki (úgy visszük le a konyhába, hogy az ágya mellett gurulós székbe ül, a konyhában feláll belőle a padkán, az egyik segíti, a másik meg lekapja a széket és a lépcső aljához készíti), szóval mikor azt mondja apósom, hogy Gyere a papához! vagy azt, hogy Gyere szívem, felkaplak! vagy azt, hogy Gyere mama, leballagunk!

Mikor délelőtt odaérünk hozzájuk és bemegyek hozzá és fekszik az ágyában, már volt vécén, már ivott kávét, elszívott egy cigit és most álmos és felmászok mellé apósom helyére és beszélgetünk pár szót az előttünk álló napról.

Mikor kint ülünk a teraszon, rajta van a nagykabátom, meg egy pléd a lába körül és kikukkant a nap és odatartja az arcát a fénybe.

Mikor tudunk beszélni a pelenkáról, (ami mint kiderült nem is kell).

Mikor végül csak elmondjuk neki, hogy de hát az apja már 14 éve meghalt, aztán később elmeséli, hogy LÁTTA az apját, nem, nem csak álmában, ébren is és biztosan azért, mert kerülgette a halál.

Mikor ülök a lábánál az ágyukban, masszírozom a talpát, lábfejét, mert zsibbad és sötét van, csak a tévé megy halkan, meg az akvárium világít és beszélgetünk, meztelenőszintén, mint még soha.

Mikor látom az örömet, ahogy a karácsony esti halászlevet eszi, csupa piros a keze a pirospaprikától.

És AD, még mindig (vigyetek B. Évinek halászlevet légyszíves!)

Azt mondja erőtlen a keze, de úgy megszorította az enyémet tegnap délután a kocsiban, hogy lenéztem, hogy tényleg ő fogja e.

Ma tiszta volt. Nem mondott vad dolgokat.

És ÉLNI akar. Élni, élni, élni.

Ez így nagyon nehéz lesz.

Azt hiszem mi már felkészültünk rá, hogy elengedjük, ha az jön sorba.

Eddig elfogyasztott:

- egy jó kávét tejszínhabbal

- egy mandarint

- pár falat sült oldalast

- egy kis adag disznópörköltet, kenyérrel, két vékony szelet erőspaprikával

- egy kekszet

- 3 cent Unikumot

- most issza a sört

BOLDOG voltam, mikor ott álltam az ágya mellett és arról beszéltünk, hogy hazajön, csak megírja a doktor a zárót.

Jól van ez így. Hogy itthon van.

Háromra megyünk érte.

Tegnap nagyon messze volt megint, ma meg tök világos volt a szelleme.

Ha tudtam volna, elküldöm neki azt a 34 oldalas főkönyvi kartont, amin összvissz 30 órája kotlok és nem találom a hibát. Ő meg majd csak végiglapozza kétszer és rámutat a bajra.

Álomálomédesálom.

Arra gondolunk a férjemmel, hogy frontfüggő a dolog. Nagy légnyomás, nagy agynyomás.

Hiú remények.

Tegnap nagyon messze volt.

Nem találtunk összefüggést, értelmet a szavaiban.

A nővér szerint fél éjszaka azzal foglalkoztak, hogy visszavigyék az ágyába. Szerencse, hogy nem esett el megint.

Haza akar jönni.

Katétere van és pelenkája.

Apósom addig nem akarja hazahozni, míg az orvos rá nem bólint. Ugyanakkor fél, hogy egyedül hal meg a kórházban. De attól is, hogy otthon "történik valami" és akkor nem tudjuk mit kell tenni.

Mert élni akar.

Még élni.

Apósom most ért vissza a kórházból, eljött hozzánk  nagyfiamért.

Anyósom jobban van mint tegnap, de ez nem sokat jelent, mert tegnap meg rosszabbul volt, mint tegnapelőtt.

Nagyon vár engem.

A mai párbeszédük lényege:

"-Mit hozzak?

- Unikumot.

- Ennél valamit?

- Somlóit.

- Mit szeretnél karácsonyra?

- Élni."

Azt álmodtam, hogy ül velem szemben az irodában és dolgozunk és árad belőle az öröm a munka miatt.

Jó volt.

Már olyan sokszor hallottam filmekben, hogy bele kell nyugodni Isten döntésébe, meg nyitott szívvel kell fogadni.

Nem bánnám, ha nem hezitálna már.