Egy éve halt meg.

Elkezdtem egy bejegyzést, de nem sok értelem van benne, csak a kósza gondolatok.

Jó lenne ezt a napot átaludni és nem nézni az órára folyton, hogy mi történt éppen abban az órában egy éve.

Jó volna.

Ugyanúgy remeg a gyomrom, a kezem, ugyanolyan feszült és rebbenékeny vagyok.

Talán majd fél hatkor megnyugszom.

Lassan letelik egy év. Eltelt egyszer minden családi és nem családi ünnep nélküle. Igyekeztünk. Néha sikerült. Néha spontán sikerült.

De még mindig nem szeretek a helyén ülni a konyhában.

Ha apósom beszél róla, nem mondja, hogy: Szegény feleségem. Azt mondja: a feleségem.

Ha én beszélek róla, nem mondom, hogy: Anyósom - isten nyugosztalja -, hanem csak azt mondom: anyósom.

Ha a férjem beszél róla, ő azt mondja: míg volt anyám, ő mondott/csinált...

Viszont mikor a kisebbik fiunk köhögött, nem csak az általában felfedezhető Segíts, te tudod mi ez? olvasható a tekintetében.

Iszonyt, félelmet láttam a szemében a múlt héten.

Még mindig haragszom. Még mindig felbőszülök. Még mindig nem tudom elfogadni. Nem tudom tiszta szívvel biztatni az ismerőst, aki beteg. Sokat gondolok rá, hogy lenne, amit másképp csinálnék, bár nem bánok semmit, bármilyen ellentmondásos is ez.

Apósom ránézésre jobban viseli. A fejébe nem látok, de azt hiszem, felszabadult kicsit. Vége a télnek, teli van tervekkel. Jó, hogy ott a kutya, aki szereti, imádja, foglalkoztatja őt.

Ezt a(z elrontott) képet most találtam egy telefonban. Gondoltam feltöltöm ide. 2010. januárjában készült.

Nyilván ébredés után készült, mert jó kócos a haja.

Bementem abba az ezeréves templomba. Csupa kő volt, meg régi sóhaj, barlang inkább, mint kegyhely. Sétáltam benne, nézelődtem és rámtört a sírás, amit nem engedhettem ki magamból, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Onnantól kerültem a templomokat, pedig volt még néhány amibe be kellett volna mennem a többiekkel.

Mi közöm nekem a templomokhoz? Sosem volt. Szép nagy épület, némelyik tele csicsával, némelyik szép dolgokkal, bennem a tisztelet a hittel élő emberek iránt, némi csodálkozással vegyítve, némi harag a drága díszítéseket, tárgyakat látva, mert elkölthették volna másra is azt a pénzt... de ennyi.

Amióta meghalt, ez megváltozott. Amióta a helyi kántor hangja visszhangzik a fejemben, ahogy azt mondogatja orrhangon a gyászmisén, sokszor, egymás után, hogy méltó és igazságos és csak a haragot találom magamban, a megnyugvást nem, mert nem találom se méltónak, se igazságosnak...

Nem hiszem, hogy most kezdődött, csak most nem tudom kezelni. A vasárnapi misét sosem tudtam meghallgatni a rádióban, inkább elmentem a ház másik végébe. Most viszont odaérünk apósomhoz és megy a tévé és mise van benne és úgy vetődök a távkapcsolóért még kabátban, mintha az életem múlna rajta.

- Kapcsold ki nyugodtan - néz rám apósom csodálkozva és a férjem gyorsan elkezd valami másról beszélni, mert ő tudja. Neki elmeséltem és már nem bosszant vasárnaponként azzal, hogy csak az elejét hallgassuk meg, mert tudja, hogy már tétje van.

Fel kellene oldani ezt a haragot. Nem a vasárnapok miatt, hanem miattam. Nem jó, hogy bennem van.

Nyitotta a száját, én meg beleraktam a morzsányi falatot a frissen befűszerezett hurkából, még töltés előtt, jó lesz e, elég sós, majorannát rakjunk még? Azt hiszem már nem érezte igazán az ízét, meg a harmadik falat amúgy is megköhögtette.

Már nagyon beteg volt. Nem is jött ki, feküdt egész nap, csak délben volt fenn egy kicsit, a fotelban üldögélt.

Bementem hozzá este a kis edénykébe szedett töltelékkel, odaültem mellé, segítettem felülni, megetettem. Kismadár. Már olyan volt.

Most szomorú vagyok az emlék miatt, és nem mondom el a férjemnek, mitől vagyok hallgatag. Ha ő most nem emlékszik erre, akkor minek szomorítsam.

Azt mondjuk nem tudom, mikor múlik el az a jelenség, hogy amint lecsukom a szemem, megjelenik anyósom, ahogy haldoklik, ahogy meghalt, a délutáni, ügyeletes orvos tekintete, anyósom pár nappal korábbi, mindent tudó tekintete és az, mikor azt mondja: De sajnállak benneteket, kislányom.

Ma megpróbáltam szembenézni ezzel, akarattal felidézni a képeket, érzéseket, nem elhessegetni, másra gondolni, hanem átélni, újra, hátha kifullad már kicsit.

Azért nem olyan vészes a helyzet, csak türelmetlen lettem.

Hát, talán nem lesz több dolgom anyósom temetési számláival.

Egyszer áfagyűjtéskor, egyszer ahogy végiglapoztuk az ügyvezetővel a számlákat, egyszer meg ma, mikor végre lekönyveltem.

Lapozáskor odaértünk a cég koszorúszámlájához, az ügyvezető ellapozta, valami ünnepség lehetett - mondta. Szerettem az igyekezetét.

Ma megállt bennem az idő, mert az a mozdulat rémlett fel előttem, ahogy apósom még egyszer, utoljára, az utolsó pillanatban megsimogatja anyósomat. Megsimogatja, megcsókolja a homlokát. Nem tudom érezte e még, nem tudom ott volt e még. Én mellette kuporogtam apósom ágyán, fogtam a kezét és tiltakoztam némán.

Ez jutott eszembe ma.

Mostmár megírom.

Kórházzal álmodom, sokat. Ott van benne Ő, de nem is ez a fontos, hanem a bejárat.

Nekem sose sikerül egyszerűen se bemenni, se kijönni. Hogy is magyarázzam? Lehetetlen, vagy majdnem az, de mindenképpen veszélyes bejutni, mert vagy túl magasak a lépcsők, vagy nincsenek, vagy töredezettek, vagy keskenyek. Szinte sziklamászás bejutnom. A család meg ott áll és vár az előtérben, mert ők már régen benn vannak, rám várnak, de nem türelmetlenek, csak értetlenek némileg. Nem értik, hogy miért van letörve a körmöm, miért vagyok poros, miért sántikálok. És hiába magyarázom a hihetetlen bejáratot, nem értik, mert találtak könnyebbet.

Kifelé ugyanez. Magasról kell leereszkednem, akrobatikus mozdulatokkal, kapaszkodással.

Tulajdonképpen nem érint rosszul, csak FELADAT, ami személyesen nekem jut, másnak nem.

Nem értem.

Aztán ma egy telefon egy hivatalból. Miért akarom átjelenteni a jogosultságot, mikor már van egy xxx néven. És akkor el kell mondanom megint, hogy meghalt, már nincs és akkor azt mondja az ügyintéző, hogy igen, mostmár emlékszik, ismerte és olvasta az újságban és nagyon nagyra tartotta, és sajnálja.

A gyomrom remegni kezd és itt ül egy ügyvezető, aki ráadásul kedvel engem és felajánlja, hogy tartsunk szünetet, majd folytatjuk a spekulálást.

Asszem egy éve voltak azon a hosszú kiránduláson.

A munkaköri monitorom mellett ha elnézek, látom egy szeletét a gáztűzhelynek a konyhában.

Minap csak egy kezet láttam, amint kavarja a levest.

Lehetett volna az övé is.

Fájt a rádöbbenés.