Nem akartam ma elmenni hozzá. Emelkedett a gyomrom a gondolatra. Aztán mégis, hát persze.

Felderült az arca mikor meglátott bennünket. Meséltem neki a munkáról, a változásokról, arról, hogy tegnap a nagyfiam segített a munkában, sokat, ügyesen.

Fél centis és fehér a haja. Előtte is ősz volt, csak hát festette. Nő a szemöldöke, még karakteresebb, mint legutóbb.

Azt mondta, ma nem főztek a kórházban. Evett két pici Luca-pogácsát, meg egy picike rétest, míg ott voltunk. Nehezen ette. Mintha nem tudna nyelni. Később a nővérrel is beszéltem, ő mondta, hogy bébiételt melegítettek neki, meg levest is evett, mert a kenyérfélékkel nem bír. Ehhez képest jól megetettük. Mindegy, a lényeg, hogy benn van.

Élénk volt, bár fel nem kelhet. Katétere van, meg pelenkája is. Apósom szerint nem volt annyira zavart, mint legutóbb. Pénteken, mert szombaton nem voltunk nála.

Rosszul alszom, hülyeségeket álmodok. Néha olyan mély fáradtság önt el, hogy legszívesebben helyben eldőlnék. Nem tudok koncentrálni, nem tudok átgondolni bonyolultabb feladatokat.

Pénteken megkértem az erkölcsi bizonyítványomat, igazolványkép is készült rólam, meg a regisztrációs csomagot is megszereztem.

Aztán sétáltam egyet a karácsonyi vásárban, de idegennek éreztem magam. Minta nem lenne ott helyem.

Beszéltünk erről a férjemmel. Hogy ha néha véletlenül felnevetünk, vagy jól érezzük magunkat, akkor szinte azonnal jön a lelkifurdalás. Hogy ő ott van, mi meg itt és nevetünk, vagy jó nekünk.

Várunk.

Holnap tudja megmondani az orvos, hogy volna e értelme a sugárkezelésnek.