Mostmár megírom.

Kórházzal álmodom, sokat. Ott van benne Ő, de nem is ez a fontos, hanem a bejárat.

Nekem sose sikerül egyszerűen se bemenni, se kijönni. Hogy is magyarázzam? Lehetetlen, vagy majdnem az, de mindenképpen veszélyes bejutni, mert vagy túl magasak a lépcsők, vagy nincsenek, vagy töredezettek, vagy keskenyek. Szinte sziklamászás bejutnom. A család meg ott áll és vár az előtérben, mert ők már régen benn vannak, rám várnak, de nem türelmetlenek, csak értetlenek némileg. Nem értik, hogy miért van letörve a körmöm, miért vagyok poros, miért sántikálok. És hiába magyarázom a hihetetlen bejáratot, nem értik, mert találtak könnyebbet.

Kifelé ugyanez. Magasról kell leereszkednem, akrobatikus mozdulatokkal, kapaszkodással.

Tulajdonképpen nem érint rosszul, csak FELADAT, ami személyesen nekem jut, másnak nem.

Nem értem.

Aztán ma egy telefon egy hivatalból. Miért akarom átjelenteni a jogosultságot, mikor már van egy xxx néven. És akkor el kell mondanom megint, hogy meghalt, már nincs és akkor azt mondja az ügyintéző, hogy igen, mostmár emlékszik, ismerte és olvasta az újságban és nagyon nagyra tartotta, és sajnálja.

A gyomrom remegni kezd és itt ül egy ügyvezető, aki ráadásul kedvel engem és felajánlja, hogy tartsunk szünetet, majd folytatjuk a spekulálást.

Asszem egy éve voltak azon a hosszú kiránduláson.