Ma voltak kontrollcétén. Holnapután eredmény.

Állapot: a tegnapi, orvos által végzett tüdőhallgatás szerint teljesen tiszta a tüdőhangja. Nem hízik, nő a szemöldöke, félcentis a haja. Viszont a torkában állandóan és fullasztóan sok váladék képződik, nem tudni mitől. Gyenge, szédül.

Ma kora reggel vért is vettek.

Feladta.

Ketten mentek cétére, én nem tudtam, muszáj volt dolgoznom, bérszámfejtés van. Felbontották a kórház előtt az utat, járdát, mindent. Anyósom belekeseredett, mert hiába kapaszkodott apósomba, nem nagyon vitte a lába. Mondta is, hogy ő meg fog halni, apósom meg ettől elkezdett vele - tán - ordítani.

Depressziós. Nem kicsit.

Családi buli volt most nem régen. Figyeltem. EGYSZER SEM nevetett velünk. Még csak nem is mosolygott. Előhozott valami tök más témát. Mintha irigyelné a jókedvünket.

Itt volt ma délelőtt egy asszony, végignézte, ahogy útnak indítjuk. Az ugrálást körülötte, a csizma felhúzását, hogy elkészítettem a vizet az üvegbe, hogy elvezettem (a szédülés miatt) a vécére, a kabátfeladást, a zsebkendőkeresést, mindent. Mikor elmentek és én bejöttem a kaputól, csak annyit kérdezett, hogy Hogy bírod?

Most nem tudom mire gondolt.

A könnyeimet elsírtam már. Nem szomorodhatok bele állandóan a bajaiba. SEGíTENI kell, nem sírni.

Tudtunk kicsit beszélgetni. Kértem, hogy próbáljon TUDATOSAN örülni. Apró dolgoknak, nagynak, mindegy minek, de keresse az örömöt magában, mert ott van.

És megígértem neki, hogy nem adjuk fel.