Ma hazaengedték.
Szednie kell káliumot, meg kálciumot.
Kapott vért.
A tüdeje teljesen tiszta a RTG-en.
Viszont csont és bőr, de éhes, éhes, éhes.
Most el kell kezdeni "nassolni", vagyis sokszor kicsit enni. Nagyonsokszor.
Mar. Csíp. Kötözködik. Bánt. Azonnal, gondolkodás nélkül. Zsigerből.
Mintha az idegvégződéseiről lefogyott volna a puhaság. Átesett a másik oldalra az egoizmusban. Eddig nem, na, majd most! Ez így nem lesz jó.
Asszem hétfőre összeszedem a gondolataimat és beszélek vele.
Nem engedték haza. Túl kevés a kálium a vérében.
Azon gondolkodtunk, hogy eddig vajh' miért produkált remek vérképeket és most meg miért nem?
Arra jutottunk, hogy egyrészt ez már a hatodik kemó volt, másrészt nem nagyon itta a gyógybizbarákat, meg a deutériummentes vizet sem. Az most talán mindegy is, hogy miért nem.
Jó kezekben van, bár biztosan nagyon jönne már haza.
Tegnap este beszélt vele a főnővér. Miszerint maradjon a seggén, ne akarjon mindenáron hazajönni, mert a káliumhiány veszélyes, megállhat a szíve és kész. Majd a doktor elengedi, ha úgy látja, hogy nincs vész.
Beszéltem vele én is az imént. Jó volt a hangja.
Megkávézott. Fél év óta először.
Tegnap ilyen listát íratott apósommal:
rózsaszín szőlő
somlói
csemege Pick szalámi
zsömle
banán
Ma viszi.
Naná.
Csak ettől az állandó nehéz fájdalomtól szabadulnék.
Ma hazahozza apósom. Az előbb beszéltem vele telefonon. Nem voltam elszállva a hangjától. Motyogós, lassú.
Dolgoznom kéne, de nem tudok odafigyelni. A határidő meg szorít.
Apósom ma elvitte a kórházba.
Az injekciók ellenére sem marad meg benne semmi, másfél hete szinte mindent kihány. Gyönge, szédül. Hát persze.
2-3 nap, azt mondta a doktor.
Néha az az érzésem, hogy nem tudja mi folyik körülötte. Egyszerűen nem látom az értelmet a szemében. Ez rémisztő. Nem szed kábító fájdalomcsillapítót, ezt biztosan tudom. Gondolom a kemó az agysejteket se hagyja érintetlenül.
Szombaton sütöttem kiflit, küldtem neki(k). Nagyon meglepődött, evett is és NEM HÁNYTA KI, pedig többször is hányt. Arra jöttem rá, hogy a folyadék jön ki belőle, a szilárd étel nem, vagy nem nagyon. Mert ugyanez történt a szombat reggeli sült szalonna-kenyérrel is.
Ma bágyadt volt és nem nagyon evett. Háromig nem hányt, ez biztos. Dolgozni akar, oda is ült, de azt látom, hogy feszt felugrál, nem tud elmélyedni a munkában. Nem is várom tőle. Az első és a második mondat ellentmond egymásnak, tudom, de ez van, ezt látom.
Azt hiszem nagyon hálás nekem. Bár ne lenne rá szükség, hogy ezt érezze.
Nem akartam ma látni. Nem mintha elkerülhettem volna, de nem akartam.
Rozogán jött haza, gyönge és még soványabb. Tegnap este kihányta a reggelit-ebédet, azóta nem evett. Nem mert, a hányás miatt. Pedig injekciót is kapott.
Aztán kiborultunk össznépileg.
Hozatjuk az ebédet. Leves egyféle van, második kétféle. Mára egy adag fánkot és két adag káposztás tésztát kértünk. A három adag bőven elég négyünknek, a banyával. Apósom odaadta a fánkot a banyának, pedig anyósom azt mondta, azt talán enne. De apósom feje annyira tele volt a betegséggel, félelemmel, szomorúsággal, hogy odaadta.
Kész.
Anyósom sírvafakadt, apósom elrohant. Mint kiderült a kenyérboltba. Hozott két fánkot. Aztán anyósom a nyakába borult, sírt.
Mindenki fáradt, rezeg a léc.
Ez csúnya lesz:
- nem akarok vele szemben ebédelni. Állandóan attól rettegek, hogy elhányja magát. Sose volt még ilyen, pedig ez már a hatodik kemó volt, de mégis.
- szörnyű ahogy beszél, mert kifogyott a fogából. Olyan, mintha állandóan tele lenne a szája valamivel.
- nem tudom már tolerálni az elhelyezett beszólásokat (Nem tudom jönnek e az őstermelők a csekkekért? Lehet azt hiszik, hogy már meghaltam.)
- állandóan félreért mindent, amit apósom mond. Azon kaptam magam, hogy közvetítek köztük. Közel negyven éves házasság után kommunikációs problémáik vannak egymással.
- mással is. Hülyeséget beszél az ügyfeleknek. Mintha az utolsó egy év kiesett volna a fejéből. Biztosan a betegség-kemó eredménye, de akkor is. Hogy néz az ki, hogy kijavítom, amit mond? Egyrészt az ügyfél előtt, másrészt a saját önbecsülése...
Nem pálcát török. Panaszkodok.
TUDOM, hogy milyen állapotban van. TUDOM, hogy nagyon beteg. TUDOM, hogy halálos beteg (bár az eredményei jók, de azért mégis...).
De vele vagyok egész nap.
És már nehezen viselem.
Ennyi.
Közben meg élénken emlékszem a saját depimre, mikor a törött lábammal üldögéltem a fotelban. Pedig az csak egy lábtörés volt. Volt olyan, hogy nem történt semmi, senki nem bántott, de csak folytak a könnyeim és nem tudtam megállítani.
Ezért az emlékért próbálom minden reggel összeszedni magam, mikor dolgozni indulok.
Nem akartam ma látni. Nem mintha elkerülhettem volna, de nem akartam.
Rozogán jött haza, gyönge és még soványabb. Tegnap este kihányta a reggelit-ebédet, azóta nem evett. Nem mert, a hányás miatt. Pedig injekciót is kapott.
Aztán kiborultunk össznépileg.
Hozatjuk az ebédet. Leves egyféle van, második kétféle. Mára egy adag fánkot és két adag káposztás tésztát kértünk. A három adag bőven elég négyünknek, a banyával. Apósom odaadta a fánkot a banyának, pedig anyósom azt mondta, azt talán enne. De apósom feje annyira tele volt a betegséggel, félelemmel, szomorúsággal, hogy odaadta.
Kész.
Anyósom sírvafakadt, apósom elrohant. Mint kiderült a kenyérboltba. Hozott két fánkot. Aztán anyósom a nyakába borult, sírt.
Mindenki fáradt, rezeg a léc.
Ez csúnya lesz:
- nem akarok vele szemben ebédelni. Állandóan attól rettegek, hogy elhányja magát. Sose volt még ilyen, pedig ez már a hatodik kemó volt, de mégis.
- szörnyű ahogy beszél, mert kifogyott a fogából. Olyan, mintha állandóan tele lenne a szája valamivel.
- nem tudom már tolerálni az elhelyezett beszólásokat (Nem tudom jönnek e az őstermelők a csekkekért? Lehet azt hiszik, hogy már meghaltam.)
- állandóan félreért mindent, amit apósom mond. Azon kaptam magam, hogy közvetítek köztük. Közel negyven éves házasság után kommunikációs problémáik vannak egymással.
- mással is. Hülyeséget beszél az ügyfeleknek. Mintha az utolsó egy év kiesett volna a fejéből. Biztosan a betegség-kemó eredménye, de akkor is. Hogy néz az ki, hogy kijavítom, amit mond? Egyrészt az ügyfél előtt, másrészt a saját önbecsülése...
Nem pálcát török. Panaszkodok.
TUDOM, hogy milyen állapotban van. TUDOM, hogy nagyon beteg. TUDOM, hogy halálos beteg (bár az eredményei jók, de azért mégis...).
De vele vagyok egész nap.
És már nehezen viselem.
Ennyi.
Közben meg élénken emlékszem a saját depimre, mikor a törött lábammal üldögéltem a fotelban. Pedig az csak egy lábtörés volt. Volt olyan, hogy nem történt semmi, senki nem bántott, de csak folytak a könnyeim és nem tudtam megállítani.
Ezért az emlékért próbálom minden reggel összeszedni magam, mikor dolgozni indulok.
Túl a hatodikon, ma jön haza.
Véreredmény jó volt, a röntgenen nem látszik folt (!!!), a hasi ultrahang eredménye is biztató.
57 kiló.
Mennyire önzőség, érzéketlenség az, hogy reggel, a kapuban, mikor otthonról indultam, arra gondoltam, hogy nem akarok eljönni, nem akarom ma látni, nem kell a megrázkódtatás, a fájdalom, a félelem?
Elfáradtunk. Apósom is. Még a múlt héten mondta.
Össze kell szednünk magunkat, hogy segíteni tudjunk neki. Nem ért véget a harc, csak áttevődik más frontokra: etetni kell, kínálni mindenféle kajával, jó élményeket kitalálni, hogy legyen erő elviselni a rosszakat.
Az is eszembe jutott, hogy idén vajon lesz e disznóvágás.
Meglátjuk.
Várunk.
Még mindig. És mostmár mindig.
Tegnap történt.
Már hazafelé készülődtem, mikor megérkezett a falubolondja, Dé. Nincs vele különösebb baj, csak arrébb van a kerítés a fejében, mint a "normális" embereknek. És ezt nem ismeri be, nincs betegségtudata.
Beszélgettek anyósommal, akinek ma nem volt hozzá elég türelme. Dé azt mondta, hogy arra játszik a nyugdíjbiztosító, hogy ő meghaljon, de ő nem beteg, de ennek örüljünk, mert ha ő meghal, akkor a tízmillió magyar velehal, majd meglátjuk! Ezt három bekezdésben, egyre jobban belelovalva magát sorolta.
Anyósom berágott, lekapta a parókáját és megmutatta a kopasz fejét Dének, hogy nézd meg ki a beteg!
Köpni-nyelni nem tudtam.
Előttem leveszi. Apósom előtt is, ha úgy jön sora. Az unokái is látták már.
De EZT nem. Nem gondoltam.
Ideges, feszült mostanában. Alapból is mindig magára vesz minden szart - erről írtam már -, de most még jobban. Ráadásul tegnap jött egy halálhír. Távoli rokon, különösebben a kapcsolatot se tartották, de mégis.
59 kiló.
Még egy van, kedden megy.
Van a fejemben egy bejegyzés, de félek nekifogni, félek újra átélni a történteket.
Majd.