Véreredmény nagyon szar lett, megint sók hiányoznak, sok. A háziorvos szerint csak infúzióban adható, úgyhogy valószínűleg megint kórház.

Gonosz rész: legalább pihenünk egy kicsit. Idegileg.

Lehet úgy dolgozni, hogy mikor elindul valamerre, akkor ugrok és levezetem pl a lépcsőn? Lehet, csak nem túl biztonságos.

Apósomra is ráfér néhány nyugodtan átaludt éjszaka, mert mióta anyósom kétszer elesett (egyszer a konvektor, másodszor meg a szekrény sarkát kerülve el centikkel a fejével), nem hiszem, hogy tudott volna pihenni igazán. Nem is beszélve az "éjszaka felkelek és lemegyek enni" projektekről, ami nem volna baj, csak a frászt hozza apósomra.

Aztán az is kiderült a háziorvosi vizit kapcsán (legalább másfél hete rinyálok, hogy hívjuk el!), hogy nem jól szedi a felírt fájdalomcsillapítót. Mert az olyan, hogy vagy folyamatosan szedni kell, vagy egyáltalán nem. Contramal. Ez a neve. Ópiát tartalmú. A doktornő szerint a levertség, alhatnék, elvonulás, a (szerencsére már megszűnt) kötözködés az elvonási tünetek jele. Mert nem tud kialakulni a kellő gyógyszerszint a szervezetében. Azzal együtt, hogy nyilván van miért depressziósnak lennie.

Aztán ma asszem beszóltam, vagy nem tudom.

Levette a kendőt a fejéről, mert melege volt és ott ült kopaszon a konyhában. (Érdekes, meg lehet ám szokni. Már nem LÁTOM.) Szóval ott ült, én meg közelebb hajoltam, hogy megnézzem, mert ha nől a szemöldöke, akkor a hajának is kell és kimondtam, amit gondoltam, hogy lassan ki kell találnod, hogy milyen színűre fessük, mert ilyen ősz nem maradhatsz.

Megdöbbent. Láttam a szemében, hogy eszébe se jutott még. Hogy ez LEHET, ez LESZ a jövő. Azt hiszem, hogy az ilyen őszinte, jól elhelyezett, de mégis spontán megnyilvánulásokkal sokat lehet lendíteni a dolgon. Mert NEM LÁTJA a jövőjét.

Nem adhatjuk fel.