Függő lett.

Felhívott egy közös ismerős? barát?, hogy tudjak róla: ma este telefonált neki anyósom, hogy vigyen Xanaxot, mert apósom csak este ad neki és az nem elég. Mert felidegesíti az anyja és nem tud pihenni. De titokban vigye, MI ne tudjunk róla.

3 x1 Contramal, 1 x 1 Xanax. Volt 3 x 1 Xanax is, de az kábán tartotta egész nap, nem nyugodt volt, hanem zavart, szédült, tompa.

Most megint nem tudom mi a helyes.

Egyrészt el kell mondanom apósomnak és ő még jobban megomlik majd. Másrészt át kell néznem a telefon híváslistáját holnap, hogy kit hívhatott még ezügyben. A valaki meg csupa jószándékból hoz majd neki gyógyszert, titokban. Ez nem jó, azt hiszem.

NEM fájdalomcsillapító kell, hanem nyugtató. A fizikai fájdalmat mindig jól viselte, eszméletlen magas a fájdalomküszöbe. Cserébe viszont gyenge az idegrendszere. Sérülékeny. Képes napokig elmolyolni hülyeségeken, bár lássuk be, nem piskóta az anyja.

Csütörtök éjjel elesett anyósom a nagyszobában és nem tudott felkelni. Szerinte két órahosszat volt  a földön és mire elevickélt a telefonhoz, kiderült, hogy az meg le van merülve. Mert nem kellett, mert felkelt, kijött, a lépcsőn lekísértük, szóval, nem kellett szoros felügyelet. Apósom mindeközben elaludt a konyhában a heverőn, de egyébként se volt esélye meghallani anyósom kiabálását, ami nem kiabálás, hanem inkább susogás.

Ezt azért mesélem el, hogy érthető legyen a következő.

Szombaton reggel azzal jött át a banya, hogy: és hányszor estél el az éjjel?

Tőle származik az is, hogy: Hát a negatív az jó dolog, mert mikor olyan lett a vizeletvizsgálatom, akkor örült a doktor.

Szar szemét öregasszony. Kész.

Az öcséd mondta, hogy nem hívtad! Mintha nem tudná mit indít el ezzel.

áááááh

És most emiatt anyósom konspirál, behozatja velem a munkaköri telefont (én meg nem kérdezem Minek?, hát az övé!), hülye helyzetbe hoz embereket, hazudásra kényszeríti őket.

Mi a jó?

Benyugtatózva leélni a maradékot, ami ugye nem tudjuk mennyi.

Vibrálva leélni a maradékot, ami ugye nem tudjuk mennyi.

Átvehetjük a döntéseit? Gondolkodhatunk helyette? Megmondhatjuk?

Mit tenne, ha magabíró lenne és nem szorulna ránk?

Vagy ez tényleg függőség, amivel kezdeni kell valamit, de nem azt, hogy még több gyógyszert adunk?

??????????????????

Azért elszakad a cérnám néha.

Most mosogatószivacsban utazunk. Tegnapelőtt óta elfelejtünk új mosogatószivacsot venni. Apósom is, én is.

Tegnap délután elmosogatott a férjem, délután, mikor anyósom fölkelt az volt a második kérdése: hoztál szivacsot? Hogy hoztam volna? Itt voltam, dolgoztam. És egyébként MIT akarnál mosogatni vele?

Ma reggel megint elfelejtettem. Apósom is.

Délután hatszor mondta anyósom, hogy jaj, hát nincsen mosogatószivacs.

Hazajöttem, azzal az ígérettel, hogy NEM felejtem el, holnap viszek.

Elment a fiam hozzájuk (nem találkoztunk, pont kerültük egymást). Nemrég telefonált, hogy a mama kérdezi, hogy vettem e....................... Vettembzmeg. Vettem.

NEM mosogat, nem hagyjuk. Egyébként meg ott van még a régi, csapágyas, de megteszi.

Problémákat gyárt magának. Idegeskedni, szomorkodni való dolgokat. Régen is ilyen volt. Nehogymár' örülni kelljen valaminek!

Azt mondta a férjem - mert szerencsére itthon robbantam - , hogy örüljek, hogy MÉG idegesít. Igazságtalan volt, de megértem. Viszont én vagyok ott egész nap, én harapom el még a gondolatot is a fejemben.

Mondtam ma anyósomnak, hogy én tudom, hogy nem tejszínhab az élete, de mi lenne, ha néha megpróbálna örülni? Rácsodálkozni arra a buta kutyára egy-egy pillanatra, vagy egy szép képre, vagy arra a vidám kis filmre, amit a neten találtam és megmutattam neki. Senki nem várja a felhőtlen vidámságot tőle, de az jó lenne, ha nem gyűlölné(!!!) apósomat, mert az ijedtében rákiabál (majdnem elesett), vagy mert nem adja neki napközben a Xanaxot, csak este ( a Contramal mellé). Utóbbi függőség is lehet, viszont azonnal lefekteti a két gyógyszer kombinációja. Pihenjen, az jó, délelőtt, délután is akár, hát persze, de a kábítás (még) nem kell.

A legjobb barátnője kérdezte tőlem, hogy hogy bírjuk ezt a hisztit? Pedig ő csak vasárnap esténként szokott ott lenni egy-két órát. Bírjuk, elviseljük. Én próbálok humort belevinni.

Nem tudom.

Tegnap reggel legyantáztam a szakállát, bajuszát. Azzal a kézzelmelegítős gyantacsíkkal. Féltem, hogy baja lesz a bőrének, de nem lett, szerencsére. Még nevettünk is közben. Most jobban érzi magát, mert nem szőrös az arca. Apósom Szent Borzadállyal figyelte az aktust és nem értette a lényegét, de hát nem is kell neki.

Mikor hazamentem már aludt (anyósom). Itthagytam az asztalon egy dossziét, üzenettel, hogy ellenőrizze le, amit kiszámoltam. Megcsinálta reggelre és láttam, hogy jólesik neki.

Az állapota beállt egy szintre, kis mozgásoktól eltekintve állandó.

Jól eszik, sokat (tegnap egész délelőtt...), széklet rendben (görög joghurt minden reggel - talán ettől). A járókeretet, lépcsőnkísérést nem hagyhatjuk el, de egyébként önállóan közlekedik. Kölcsönkapott a szomszédasszonytól golyókat; azt, amit a tenyérben kell forgatni. És felpumpáltatta a labdáját, amivel tornázni szokott. A csípőműtétei után szokott rá, a lábát erősítette vele.

Fájdalmakról nagyon ritkán panaszkodik. Néha a fejét, néha a mellkasát, néha a gyomrát. Napi 3 x 1 Contramált szed. Nem szedált, élénk, bár hamar elfárad. Délelőtt is pihen egyet, meg délután is.

Ez van most.

Nyafogós, hisztikés pár napja. Nem csodálom.

Reggel azzal fogadott, hogy úúúúgy várt bennünket vasárnap, mert hátha hozunk egy kis süteményt, mert édesre vágyott. Mivaaaan? Én mondjuk örültem, hogy vasárnap nem megyek. Szombaton dolgoztam, este meg a férjem ment el egy kicsit.

Aztán ma robbant a bomba. Ebédhez készültünk. Apósom megterített, melegítette az ebédet, mikor anyósom azt mondta, hogy: Bemegyek a cékláért. Nem tud bemenni, mert a járókerettel nem nagyon fér el a kamrában, meg egyébként is: melyik kezében hozza ki? Apósom robbant. Hogy miért nem lehet türelmesebbnek lenni? Miért kell ilyeneket mondani? Mert odahoz ő mindent, de most a gáz mellett kell állnia.

Később, mikor már anyósom kipityeregte magát, elmondtam neki, hogy azt közvetítette, hogy milófaszért nincs még az asztalon a cékla. Mert ezt üzeni. Mondja azt, hogy A-kám, majd a céklát is hozd ki, vagy akár nekem is szólhat, mert kihozom, ki én. Hogy ő nem azt akarta mondani. Mondtam: tudom, azért mondtam el, amit.

Képtelen megszokni, hogy apósomnak mindenhez sokkal több idő kell, és nem csak azért, mert nem szokta csinálni, az adott dolgot, hanem még tötyörgős is. Ez a tötyörgés régen is konfliktus forrása volt, hát még most, amikor rá van utalva a segítségre. Mert tényleg megcsinál mindent apósom, csak győzzük kivárni, hogy nekifogjon.

Egy időben minden reggel elmosogattam, mikor odaértem. Párszor mondta, hogy hagyjam, menjek csak fel dolgozni, így ráhagytam. De ami nekem 20 perc, az neki egy óra. Anyósomat meg ez bosszantja.

Nem igazán szeretnék pajzs lenni köztük. Tolmács kéne inkább.

Valamiért megnyugodtam. Nem izgulok reggel, mikor a kaput zárom ki náluk, hogy vajon mi van, vajon él e még, elesett e éjjel vagy bármi más, ami mindig eszembe jutott, mielőtt bekerült volna a kórházba utolsó alkalommal. Nem izgulok, mikor elindul valamerre. Ennek mondjuk az is az oka, hogy szól, nem partizánkodik. Elkísérem vécére, átkísérem a fürdőszobába, megvárom a kád szélén ülve míg megmosdik, fogat mos, visszakísérem.

Hallom, de nem hat rám, hogy zihál a rövid járkálástól, hallom, de nem hat rám, hogy reggeli/ebéd közben krákog és a zsebkendőbe ... nem, nem köpi, hanem törli a felköhögött váladékot, látom, de nem hat rám, hogy nagyon vékony a lába, hanem elékuporodok és lehuzigálom a nadrág alatt felcsúszott harisnyát...

Este viszont, mikor már aludni szeretnék és álmos vagyok, de nem, nem tudom elhajtani a szemem elől a képét és feszt azon veszem észre magam, hogy rá gondolok és akkor erővel MÁSRA akarok gondolni... Mert a mellkasomban dobpergés van, már a fülemben is szól, úgy meg nem lehet elaludni. Ekkor előveszem az emlékeimből a legkedvesebbeket és inkább azokkal töltöm be a fejemet.

Az nagy kérés, hogy lássa a virágokat kinyílni, amiket ősszel ültettem neki?

Itt az egyik ügyfél.

Egyrészt megőrjít, mert nagyon rendetlen és ez látszik az anyagán is erőst. Másrészt meg szeretem, mert jó ember.

Anyósom most kelt fel. Azóta hajtogatja az Ildi, hogy De jó, hogy látlak! De jól nézel ki! De örülök neked! és ez őszinte, mert ő is inkább hallgatna, ha...

Apró, halk örömök.

Egyszerűen: szép.

Ült itt velem szemben az előbb, DOLGOZOTT. Kicsit, de dolgozott. Örömfelhő szállt fel róla, de komolyan. Láttam lebegni körülötte.

Megreggeliztünk. Elfogy a csülök, ejnye. És ebédre az én levesemet kéri, meg töltöttkáposztát.

Most álmosak vagyunk mindketten, de valszeg csak ő fog lefeküdni.

Járókerettel mászkál a házban. A kíséret nem maradhat el, de egyedül megy.

Ki akart ma menni levegőzni. Megint ráadtam a nagykabátom, beleült a székbe, kitoltam, körbeplédeztem a lábát. Negyedórát kinn voltunk. Jó volt. De elég is.

Dolgozni akar.

És piszkálja apósomat, mert az nem úgy és olyan tempóban csinálja a dolgokat, mint anyósom elképzeli vagy csinálná. Mondtam neki, hogy ne bántsa, mert mindent megtesz és ez több, mint ami tőle elvárható. Így, és ennyire képes.

Köszönöm jól vagyunk, napról napra jobban, már-már attól félünk, hogy nem várja meg, hogy odaérjünk segíteni, elindul egyedül.

Étvágy, széklet rendben, hang van, kedv változó, de inkább jó, mint rossz.

Boldog vagyok.

Pedig tudom, hogy ez NEM a gyógyulás, hanem csak egy kis egérút.

Mindegy.

Ez is jó.

Azon gondolkodtam tegnap éjjel, míg nem tudtam elaludni, hogy vajon milyennek látjuk mi a velünk élőket? Mit látunk belőlük vagy inkább rajtuk, mert most a külsőre gondolok.

Én segítettem tegnap anyósomnak felöltözni pizsamából szabadidőruhába.

Kiküldte apósomat. Pedig ő segít neki fürödni, úgyhogy nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy ő ne lássa. Egyébként sem volt sosem szégyellős anyósom.

De vajon eszébe jut e apósomnak a fiatal, 18 éves test, amit régen annyira szeretett? A TEST-re gondolok, a maga szexualitásában. Vajon gondol e most ARRA a testre, látván a kiürült melleket, lógó bőrt a hason, a csontvékony combokat?

Megöleli, megcsókolja most is, hát látom. Undort nem, de fájdalmat látok a szemében néha, de azt hiszem az is inkább az EGÉSZ emberre vonatkozik. Persze, nem hirtelen veszett el minden fiatalos szépség, hát megöregedtek mindketten már. De egy kemó utáni test nem öreg, hanem megviselt, kiürült test.

Tudjátok mit látok én?  A mozdulatot, ha a melléhez emeli a kezét, mikor fáj. A kezének a bizonytalanságát. Hogy löki magát a lábával, ha elakadunk valamiben a gurulós székkel. Ahogy odanyújtja a kezét, hogy masszírozzam meg vagy csak fogjam. A rebbenést, ahogy felugrana, hozná amire úgy véli szükségünk van. A szemét, ami néha üres, néha szeretettel teli, néha fájdalmat-szomorúságot sugároz. Néha vidámságot, mert nem lehet azt megállni, ahogy a fia nevet. Aztán látom még az örömet is, ahogy az unokáira néz.

Úgy tudtam elaludni, hogy elképzeltem, részletesen, apróra mindent, ahogy először láttam.

Fánkot sütött. Bordó kötöttruhában volt, járkált a tűzhely és az asztal között. Lisztes volt a keze, kicsit a ruhája is, figyelnie kellett a tésztára, de volt ideje felmérni a lányt, aki voltam, aki majd elveszi tőle az ő kisfiát.

És a kép, ami rólunk él szeretteinkben?

Nem tudtam, hogy csípőficama van. Nem tudtam, hogy sántít, a fia nem mondta el nekem. NEM VOLT FONTOS számára a járáshiba. Nem látta, nem azért szerette, mert könnyűléptű az anyja, vagy nem.  

Nekem nem anyám. Nekem anyósom. És mégse LÁTOM.