Örül.

Hihetetlen.

Azt az együttmozgást, lelki kapcsot, hullámzást.

Anyósom ma egy kicsit jobban van, ez szárnyakat ad apósomnak. Mit jelent a jobban van?

Pl nem aludt vissza reggel közvetlenül a kávé után. Hallgatja a rádiót - HALLGATJA. Nem SZÓL a rádió és kész, hanem odafigyel rá és ÉLVEZI -, kakastaréj-töpörtőt, tükörtojást kér reggelire. Ilyenek.

De az tragikus, hogy az élet legegyszerűbb tevékenységei EKKORA örömet okoznak. Beszűkült a világ az evésre, alvásra, székletre, fürdésre.

46 kiló anyósom. 4 kilót fogyott. A bőrére kapott kence nagyban letisztította a hámlást. A bal szeme nem jól néz ki kívűlről, de a szájával is van valami a bal oldalon. Nem, nem találgatok, sejtem.

Ez a 100. bejegyzés. Annak azért örülök, hogy eljutottunk idáig.

A kérdés az, hogy most elmenjek cangázni vagy inkább aludjak egyet.

A kérdés az, hogy meddig bírom még ép ésszel azt, ami körülvesz.

A kérdés az, hogy mi lenne ha egyszerűen kilépnék az életemből, vinném magammal a kiscsaládom és eltűnnénk a balfenéken.

Az nem kérdés, hogy ezt nem fogom/tudom megtenni.

Viszont szeretném.

Hogyan lehet nem megőrülni úgy, hogy látom a nyomorúságát, de még csak bele se szomorodhatok, mert jön az ügyfél, telefonál az ügyfél. Hogyan, hova és mivel tudom még elfojtani azt a zavart, káoszos idegállapotot, amiben nem tudok gondolkodni, cégek ügyeiben dönteni, helyes könyvelési tételeket kontírozni, helyzeteket átlátni, megérteni, feldolgozni.

El kellene hozni onnan az irodát. Mostanság ott töltök napjaimból 10-12 órát. Úgy, hogy nem vele vagyok, hanem a munkával, nem rajta könnyítek, hanem dolgozok.

Mindketten megpróbálnak felhasználni engem, mint igazolást az elképzelésükre. Néma, elkeseredett harc dúl közöttük.

Azt mondta tegnap este a férjem, ahogy indultunk tőlük haza, hogy nem gondolta volna, hogy egyszer nem fogja jól érezni magát náluk, otthon. Én csak megértően bólogattam, mert mit lehet erre mondani? Hogy csezdmeg, én egész nap ott vagyok? És? Mit tud tenni? Semmit. Illetve sokat. Meghallgat, ha már nem bírom tovább és panaszkodok neki, elviseli, hogy komor, szomorú, türelmetlen vagyok minden este. És nem szól be, ha igazságtalanul kapom fel a vizet.

Az utóbbi időben párszor előfordult, hogy nem tudtam megállni az egy (legfeljebb két) pohárka bornál. Az utóbbi időben párszor előfordult, hogy nagy élvezettel figyeltem magam, amint az alkohol hatására könnyű lettem. Hogy tudatosan EZÉRT vettem még egy üveg bort. Szerencsére nem kell sok, hogy ezt az állapotot elérjem, tehát anyagi romlásba nem döntöm a családot. Majd másmilyenbe. Egyenlőre nem látok más utat a megkönnyebbülésre. Közben meg tudom, hogy ez veszélyes út. Keresnem kell másikat.

Nem bánnám, ha jönne egy ERŐ és fejbehúzná végre a bennem uralkodó KÖTELESSÉGTUDATOT, hogy arra menjek amerre szeretnék.

Látni, ahogy ölelkezik a testvérével, talán utoljára életében....

jaaaaaaaj

Hallgatni a zavart csöndet, nézni a többiek elpirosodó arcát, a megnőtt szemeket, a megálló pillanatot.

Jólesik kicsit, hogy nincs itthon.

Tudok nyugodtan dolgozni, estig is akár, csak a telefon, meg az ügyfelek "zavarnak" meg.

Viszont aggasztó, hogy egyre durvábban beszél apósomról. Mintha ráeresztené az összes haragját, keserűségét. Igazságtalan vele. Ha eddig nem volt fürge ember, akkor mostmár biztosan nem lesz pl. Továbbra is és egyre jobban kommunikációs problémáik vannak egymással. Oda - vissza. Én már nem hezitálok: ha sértő, bántó, éles megjegyzést tesz, rögtön visszadobom a labdát és igyekszem elmondani, hogy mit is jelentett számomra a mondata. Ez többnyire segít, de legalábbis nem halmozódik bennem.

Most mindenféle ennivalókat kér a kórházba, nem győz apósom szaladgálni. Hurka-kolbász, füstölt csülök... Tegnap meg felhívott, hogy vigyünk Béres-cseppet, meg C vitamint, mert javítja az étvágyat.

???????

Szóval a kórház.

A vérképe jó. Illetve: semmi tragikus. Kis vérszegénység. Van egy érték, ami már nem tudom micsoda, ott viszonylag nagy az eltérés, a többinél kicsi.

RTG is volt. Bekísértem, segítettem levetkőzni, odaülni a géphez neki. A gépkezelő behívott a fülkébe, míg elkészült a felvétel. Azonnal képet lát, olyan gép van ott. Akkorát sóhajtott a hölgy, mikor meglátta anyósom tüdejét... a "Jézusom" az bennmaradt neki... Nekem nem volt új a látvány. Már nem.

Beszéltünk az orvossal is. Jövő hét hétfőn várja, szeretné, ha befeküdne pár napra, erősítésre, gyógyszerbeállításra.

Anyósom is meglátta a röntgent. Össze is omlott rögtön. Belerakhatnák valami papírba a filmet, ez így nem jó, hogy lebegtetjük a folyosón végig az épületben.

Beszélgettünk, míg az orvosra vártunk, nagyon elkeseredett. Azt mondta, hogy most már úgyis itthon volt a sógórnőm, meghalhat. Sírt egy sort, amitől apósom nagyon ideges lett, de tudattam vele, hogy muszáj néha kisírnia magát az embernek.

Meddig hazudhatunk neki? Mert én azt mondtam, hogy nem halhat meg, mert köteles meglátni a virágokat, ahogy kinyílnak, amit ültettem, aztán meg áprilisban jön haza megint a sógórnőm, a nyáron búcsú, aztán meg az unokája születésnapja.... Meddig "húzhatjuk" magunk után? Felismerjük majd a pillanatot, amikor feladja és nem "hazudunk" tovább? Amikor megengedjük majd neki, hogy elmondja még amit akar, amit szeretne, amit még mindenképpen meg akar tanítani, el akar rendezni. Most nem az van, hogy RÁNK tekintettel nem beszél ezekről a dolgokról? Mi meg nem kérdezzük, nehogy azt higgye...?

Elmegyünk ma a kórházba, ellenőrzésre. Vérvétel, RTG, ultrahang.

Azon gondolkodtam, hogy ha ebben a betegségtípusban olyan nagy számban előfordul az agyi áttét, akkor az orvos miért nem ment elébe a dolognak. Jó sokára kérte a CTG-t és akkor is csak a mellkasra. Fejre nem. És most sem lesz.

Ha már akarta, adta a sugarazást, akkor nem kéne jobban figyelni? Vagy akkor hagyjuk a francba az egészet.

És megbeszéljük a gyógyszerezést is.

Vasárnap majdnem megütöttem.  

Letettem-ejtettem a villát az asztalra, felkaptam a kabátomat és kirohantam az udvarra. Valaki szólt is hozzám, válaszoltam is, de nem tudom ki volt.

Ültem gyanútlanul, eszegettem és közben azt mondta velem szemben az asztalnál, hogy azért akarjuk, hogy éljen, mert kell a pénz, amit megkeres.

Ezért.

És igen, kellenek a felindult, korlátozhatatlan lelki állapotok, hogy ki tudjak mondani dolgokat, amiket soha máskor. Hogy csontőszinte tudjak lenni. Hogy ne hallgassak inkább, hanem elmondjam neki, hogy mennyire fáj nekünk az állapota, hogy azért nem sírunk előtte, mert azt gondoljuk, az még rosszabb lenne. Hogy le tudjak térdeli elé, át tudjam ölelni a lábát és el tudjam mondani neki, hogy mit érzek. Hogy azt is megtudja-felfogja végre, hogy nem a pénz miatt támogatjuk, hogy dolgozzon, hanem azért, mert kézzelfogható örömfelhő volt körülötte, mikor végre oda tudott ülni és apósom se fog éhenhalni, ha ő meghal, nem, nem azért küzd, nyomul, figyel annyira, hiszen van neki jó nyugdíja, meg az öreg házat is sikerült eladni, egyébként is, a cég dolgozni fog.

Remegtem, mint a nyárfalevél. Bocsánatot kértünk egymástól, megvolt a feloldozás és azt hiszem, kellett ez már. Egy dolog az őszinteség és egy dolog a nyíltság.

Fejlemény: tegnap este beszélt vele apósom, elmondta neki, hogy mit látunk mi, kívülről. Hogy lekábítja, részegnek néz ki a két gyógyszer hatására. Ma délelőtt felhívták a kezelőorvost, aki azt javasolta, hogy jövő hét szerdán (csütörtökön?) úgyis várja őket, keres más gyógyszerkombinációt.

Ezek a tények.

Anyósom látszólag megértette, hogy miről van szó, de közben elejt olyan megjegyzéseket, amiktől a falnak megyek. "Beveszem a gyógyszert és lefekszem, hogy ne nézzétek milyen részeg vagyok." Megsértődött, hát persze.

Ma egyenesen rákérdeztem, hogy haragszik e rám, mert akkor beszéljük meg, máshogy csinálok dolgokat. Azt mondta, nem haragszik. Azt is elmondtam neki, hogy nem akarok közéjük kerülni, nem akarok részt venni abban a csatában, amit apósommal vív.

Ma hazajön a lánya Skóciából. Ma még nem láttam rajta, hogy örülne. Nem mondom, nagyon mozgalmas napunk volt (egy fontos ügyfél, akit rettegve várt és ez nem csak a betegség miatt van, mindig is beparázott; és egy bírósági tárgyalás, ami már lassan a 30 éves háborúra hajaz.) Úgyhogy nem is csodálom, hogy nem volt vidám. Vagy legalább derűs. Vagy várakozó.

Szombaton elmentem dolgozni, de haza kellett jönnöm, mert nem tudtam, bírtam ottmaradni.

Nem csak a munka.

Hanem a légkör.

Megfutamodás volt, tudom. Apósom nem léphet le, sajnálom is miatta.

A betegség, a keserűség és a kötözködés. Mert igen, ismét kötözködik. Már-már velem is, de apósomat utálja, ez biztos. Mert apósom vagy figyel vagy nem. Ha figyel, akkor bulldog módjára nem ereszti el figyelmének tárgyát. És életben akarja tartani anyósomat, mindenáron. Najó, ha egyszer a tudomására jutott, hogy anyósom ismét felhívta azt az ismerőst, hogy szerezzen neki Xanaxot, és apósom azt a következtetést vonja le ebből, hogy vagy túlszedi, mert nem éri fel ésszel már, hogy ez mit jelent, vagy öngyilkos akar lenni, ami nemtudom mennyire van így, de hát mit lehet tudni.

Mindenesetre vergődök én is. Önző blog ez, rólam szól(jon ez a bejegyzés).

Nem tudok így dolgozni. Régen is gondom volt azzal a szokásával anyósomnak, hogy imamalom módjára mondta, ami az eszébe jutott. Munka, család, viráglocsolás, ismerősök, mindegy. Mondta. Ezzel kapcsolom össze azt a húzását, amikor egyedül voltunk, rengeteg és határidős munka volt és ezt tudta is, és nagyon dolgoztam és siettem (ami a legrosszabb opció) és ügyfelek jöttek-mentek, telefonáltak és nem haladtam, és akkor behív a szobába, hogy töröljem le az ágy végéről a port, de csak az egyikről, mert a másikról ő már... Összeomlottam. Konkrétan és szó szerint. Ültem a szőnyegen a szoba közepén és már nem tudom miket mondtam. Persze, a végén összeborultunk, meg sírtunk is, de azért a nyom ottmaradt. Úgyhogy most emlegeti, hogy azért nem szól nekem, mert dolgoznom kell, majd ő elintézi. Akkor is, ha esélytelen.

Vergődés ez az egész.

Ha nem dolgoznék, akkor azt hiszem jobban bírnám. Ha nem lenne a felelősség rajtam úgy szakmailag, mint anyagilag két család egzisztenciájáért, akkor könyebb lenne, akkor ugranék, futkároznék neki.

Reggel általában én rakok rendet a szobában. Korán odaérek, megkávézok és megyek. Hogy apósom nyugodtan felébredhessen, ne kelljen rögtön szolgálatba állnia. Kiviszem a szemetet, a mosogatnivalót, elmosom a poharát, mert egyből szeret inni, hátjó, ezen ne múljon, megigazítom az ágyát (apósomét nem, az az ő territóriuma), összeszedem a ruhákat, mertafiúknemtudnakruhátelrakni és ha kéri, segítek felöltözni. Beszélgetünk, mesélek a fiúkról, hogy mit tervezek aznapra, vagy mit kell mindenképpen elintéznem. Itt, ezen a ponton bármire kapható vagyok. Portörlésre is.

Belegondoltam, beleéreztem, de EZ most rólam szól.

Nem tudok párhuzamosan dolgozni és beteget ápolni. Vállaltam egyedül a munkát. De más nekem  nem megy egyszerre. Néha nagyon irigy vagyok azokra, akik csak a munkájukra figyelhetnek. És igen, elrontottam már valamit az osztott figyelem miatt.

Ma már az is eszembe jutott, hogy jobb volt, mikor a kórházban volt.

És ez, így, nagyon szar.

Viszont utálom, mikor a telefonba azt mondja, hogy "mert engem sokan szeretnek, úgyhogy az ikszipszilon hozott nekem eztazt". Nem hiszem, hogy szándékos, de nekem ebből az jön le, hogy mi nem szeretjük.

Magyarázom magamnak a helyzetét, de most elfáradtam.

Még legalább egy hónapig nagyon hajtós lesz a munka.

Addig ki kell bírnom. Neki is.