Valamiért megnyugodtam. Nem izgulok reggel, mikor a kaput zárom ki náluk, hogy vajon mi van, vajon él e még, elesett e éjjel vagy bármi más, ami mindig eszembe jutott, mielőtt bekerült volna a kórházba utolsó alkalommal. Nem izgulok, mikor elindul valamerre. Ennek mondjuk az is az oka, hogy szól, nem partizánkodik. Elkísérem vécére, átkísérem a fürdőszobába, megvárom a kád szélén ülve míg megmosdik, fogat mos, visszakísérem.

Hallom, de nem hat rám, hogy zihál a rövid járkálástól, hallom, de nem hat rám, hogy reggeli/ebéd közben krákog és a zsebkendőbe ... nem, nem köpi, hanem törli a felköhögött váladékot, látom, de nem hat rám, hogy nagyon vékony a lába, hanem elékuporodok és lehuzigálom a nadrág alatt felcsúszott harisnyát...

Este viszont, mikor már aludni szeretnék és álmos vagyok, de nem, nem tudom elhajtani a szemem elől a képét és feszt azon veszem észre magam, hogy rá gondolok és akkor erővel MÁSRA akarok gondolni... Mert a mellkasomban dobpergés van, már a fülemben is szól, úgy meg nem lehet elaludni. Ekkor előveszem az emlékeimből a legkedvesebbeket és inkább azokkal töltöm be a fejemet.

Az nagy kérés, hogy lássa a virágokat kinyílni, amiket ősszel ültettem neki?