Azon gondolkodtam tegnap éjjel, míg nem tudtam elaludni, hogy vajon milyennek látjuk mi a velünk élőket? Mit látunk belőlük vagy inkább rajtuk, mert most a külsőre gondolok.
Én segítettem tegnap anyósomnak felöltözni pizsamából szabadidőruhába.
Kiküldte apósomat. Pedig ő segít neki fürödni, úgyhogy nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy ő ne lássa. Egyébként sem volt sosem szégyellős anyósom.
De vajon eszébe jut e apósomnak a fiatal, 18 éves test, amit régen annyira szeretett? A TEST-re gondolok, a maga szexualitásában. Vajon gondol e most ARRA a testre, látván a kiürült melleket, lógó bőrt a hason, a csontvékony combokat?
Megöleli, megcsókolja most is, hát látom. Undort nem, de fájdalmat látok a szemében néha, de azt hiszem az is inkább az EGÉSZ emberre vonatkozik. Persze, nem hirtelen veszett el minden fiatalos szépség, hát megöregedtek mindketten már. De egy kemó utáni test nem öreg, hanem megviselt, kiürült test.
Tudjátok mit látok én? A mozdulatot, ha a melléhez emeli a kezét, mikor fáj. A kezének a bizonytalanságát. Hogy löki magát a lábával, ha elakadunk valamiben a gurulós székkel. Ahogy odanyújtja a kezét, hogy masszírozzam meg vagy csak fogjam. A rebbenést, ahogy felugrana, hozná amire úgy véli szükségünk van. A szemét, ami néha üres, néha szeretettel teli, néha fájdalmat-szomorúságot sugároz. Néha vidámságot, mert nem lehet azt megállni, ahogy a fia nevet. Aztán látom még az örömet is, ahogy az unokáira néz.
Úgy tudtam elaludni, hogy elképzeltem, részletesen, apróra mindent, ahogy először láttam.
Fánkot sütött. Bordó kötöttruhában volt, járkált a tűzhely és az asztal között. Lisztes volt a keze, kicsit a ruhája is, figyelnie kellett a tésztára, de volt ideje felmérni a lányt, aki voltam, aki majd elveszi tőle az ő kisfiát.
És a kép, ami rólunk él szeretteinkben?
Nem tudtam, hogy csípőficama van. Nem tudtam, hogy sántít, a fia nem mondta el nekem. NEM VOLT FONTOS számára a járáshiba. Nem látta, nem azért szerette, mert könnyűléptű az anyja, vagy nem.
Nekem nem anyám. Nekem anyósom. És mégse LÁTOM.
