Szóval a kórház.
A vérképe jó. Illetve: semmi tragikus. Kis vérszegénység. Van egy érték, ami már nem tudom micsoda, ott viszonylag nagy az eltérés, a többinél kicsi.
RTG is volt. Bekísértem, segítettem levetkőzni, odaülni a géphez neki. A gépkezelő behívott a fülkébe, míg elkészült a felvétel. Azonnal képet lát, olyan gép van ott. Akkorát sóhajtott a hölgy, mikor meglátta anyósom tüdejét... a "Jézusom" az bennmaradt neki... Nekem nem volt új a látvány. Már nem.
Beszéltünk az orvossal is. Jövő hét hétfőn várja, szeretné, ha befeküdne pár napra, erősítésre, gyógyszerbeállításra.
Anyósom is meglátta a röntgent. Össze is omlott rögtön. Belerakhatnák valami papírba a filmet, ez így nem jó, hogy lebegtetjük a folyosón végig az épületben.
Beszélgettünk, míg az orvosra vártunk, nagyon elkeseredett. Azt mondta, hogy most már úgyis itthon volt a sógórnőm, meghalhat. Sírt egy sort, amitől apósom nagyon ideges lett, de tudattam vele, hogy muszáj néha kisírnia magát az embernek.
Meddig hazudhatunk neki? Mert én azt mondtam, hogy nem halhat meg, mert köteles meglátni a virágokat, ahogy kinyílnak, amit ültettem, aztán meg áprilisban jön haza megint a sógórnőm, a nyáron búcsú, aztán meg az unokája születésnapja.... Meddig "húzhatjuk" magunk után? Felismerjük majd a pillanatot, amikor feladja és nem "hazudunk" tovább? Amikor megengedjük majd neki, hogy elmondja még amit akar, amit szeretne, amit még mindenképpen meg akar tanítani, el akar rendezni. Most nem az van, hogy RÁNK tekintettel nem beszél ezekről a dolgokról? Mi meg nem kérdezzük, nehogy azt higgye...?
