Vasárnap majdnem megütöttem.  

Letettem-ejtettem a villát az asztalra, felkaptam a kabátomat és kirohantam az udvarra. Valaki szólt is hozzám, válaszoltam is, de nem tudom ki volt.

Ültem gyanútlanul, eszegettem és közben azt mondta velem szemben az asztalnál, hogy azért akarjuk, hogy éljen, mert kell a pénz, amit megkeres.

Ezért.

És igen, kellenek a felindult, korlátozhatatlan lelki állapotok, hogy ki tudjak mondani dolgokat, amiket soha máskor. Hogy csontőszinte tudjak lenni. Hogy ne hallgassak inkább, hanem elmondjam neki, hogy mennyire fáj nekünk az állapota, hogy azért nem sírunk előtte, mert azt gondoljuk, az még rosszabb lenne. Hogy le tudjak térdeli elé, át tudjam ölelni a lábát és el tudjam mondani neki, hogy mit érzek. Hogy azt is megtudja-felfogja végre, hogy nem a pénz miatt támogatjuk, hogy dolgozzon, hanem azért, mert kézzelfogható örömfelhő volt körülötte, mikor végre oda tudott ülni és apósom se fog éhenhalni, ha ő meghal, nem, nem azért küzd, nyomul, figyel annyira, hiszen van neki jó nyugdíja, meg az öreg házat is sikerült eladni, egyébként is, a cég dolgozni fog.

Remegtem, mint a nyárfalevél. Bocsánatot kértünk egymástól, megvolt a feloldozás és azt hiszem, kellett ez már. Egy dolog az őszinteség és egy dolog a nyíltság.