Csípőprotézist kap.
Hétfőn.
Csípőprotézist kap.
Hétfőn.
Most telefonált a férjem, hogy meghalt a banya bátyja, akit már jó rég nem látott, de hát mégis.
Leszállhatna már rólunk....
Foglalkozhatna mostmár mással is, ha csak ilyen ötletei vannak...
Én itthon vagyok. Rendbehozom a házat kicsit. Legalábbis ez a jelmondat. Ehhez képest üldögélek a számítógépnél, néha kimegyek egy cigiért, néha kiteregetem a mosott ruhát, újratárazom a mosógépet. A mosogatás még sehol.
Azt hiszem most kell hátradőlni és kivárni a végét. Főleg, ha van aki futkos.
Egyiket elvitte, a másikat hanyatt lökte.
Vagy már anyósom intézkedik, fentről?
Tegnap elesett a banya. A háziorvos szerint combnyaktörése van, de biztosat majd a RTG mond.
Nem, nem örülök.
De egy pici, fehérruhás emberke ugrál bennem. Örömében.
Március 15-én ebben a faluban mindig van egy kis szabadsajtós összejövetel. A helyi lap készítői ülnek össze kicsit, bulizni.
Este sms-t küldtem anyósom barátnőjének. Nem hívtam fel, nem tudtam volna beszélni vele.
Ő, miután kisírta magát, felhívott pár embert a hírrel. Eljutott az információ a buliba is.
Hazamentek. azt mondták, nincs helye bulinak.
Automatizmusok.
El fognak múlni, tudom, de most még nagyon rossz.
Időnként késztetésem támad, hogy bemenjek HOZZÁ a szobába.
Ráhoztam a frászt apósomra: fát vágtak hátul, kimentem, mert mondani akartam valamit: "Baj van? .... Már nincs."
Telefoncsörés. Csomós gyomor.
Azt meg kifejezetten utálom, hogy "letámadnak" ismerősök a boltban, megölelnek, megríkatnak. Innen üzenem: elég, ha megsimítják a karomat és annyit mondanak: részvétem.
A helyi temetkezési vállalkozó mondta, hogy már kora reggel óta érdeklődnek nála telefonon, hogy mikor lesz a temetés.
Sokan leszünk, ez biztos.
Úgyse tudok aludni.
Megírom most, tán könyebb lesz.
Fogtam a kezét egy ideje, mire rájöttem, hogy már csak én melegítem. Szökik, illan a melege. A lázas melege, mert lázas is volt ma.
Arra készültünk, hogy csütörtökön elvisszük a kórházba, felerősíteni. Mi se hittük igazán, hogy eljutunk odáig, de gondolkodtunk, készültünk. Hogy majd megyünk. Hogy betegszállító kell, mert ülni már nem nagyon tud. Fáj.
Nem halt meg szépen. Nem adta könnyen magát a kaszásnak, megküzdöttek. Nem is ő adta fel, hanem a szíve nem tudta követni tovább az akaratot.
Ott ültem mellette és azon könyörögtem némán, hogy hamar legyen vége.
A doktornő 1-2 napot mondott kora délután.
Szerencsére nem lett igaza.
Egyenlőtlen, mocskos, fájdalmas küzdelem volt.
Van egy mondás a faluban, gondolom nem csak itt. "Könnyű halála volt, jó asszony volt." Eddig se hittem benne. De talán könyebb lett volna, ha nem ragaszkodik az élethez annyira, még mindig.
Szombaton még a fiaim érettségijét emlegette. Már akkor is nehezen beszélt.
Mielőtt hazajöttem volna elmondani a fiaimnak, még bementem hozzá, elköszönni, végleg. Ott feküdt a helyén, felkötött állal, nyomorultan, csontsoványan a paplana alatt. Nem mozdítottuk el, csak az orvos takarta ki, nézte végig a pizsamás testét. Aztán kitöltötte a papírokat.
Most hívott a férjem. Elvitték. Nem mertem megkérdezni, de talán egyszer összeszedem a bátorságom: ki húzta le a karikagyűrűt a kezéről? A kopott, megviselt gyűrűt, amit apósom húzott rá negyven éve.
Gyertyát gyújtottam itthon, a kisebbik fiammal beszélgettem, a nagy nem akart odajönni. Aztán mégis. Olyan gyertyát találtam itthon, ami egy ágból indul, aztán hétfelé válik, majd ismét egy ágban ér véget. Szép. Különleges. Mire leégett, át tudtunk beszélni sok fontos kérdést, biztattam a fiaimat, kérdezzenek. És meséljenek szép emlékeket, amik eszükbe jutnak a mamájukról.
Én nem könyebbültem meg. Remélem ők egy kicsit igen.
Fél hatkor elment.
Vele voltunk végig.
Otthon halt meg.
Ma? Holnap? Holnapután?
Minden este úgy teszem magam mellé a telefont, hogy vajon telefonál e apósom éjjel...? Pedig nem is engem hívna, hanem a fiát.
Nem maradt már semmi, csak a legmélyebb életösztön.
Szombaton még megnéztük a nyíló krókuszokat az ablakon keresztül.
A jácintokat megnézzük e még???
Most itthon vagyok, de mindjárt megyek vissza.
Az ügyeletes orvos szerint egy-két nap.
Ami nagyon kevés.
Ami nagyon sok.
Gyülekezik a család.
Várunk.
Nem szeretném, hogy majd az én halálom is megkönnyebbülés legyen a körülöttem lévőknek.
Másfél órája azt zsolozsmázom, hogy csak ezt ne, csak így ne és azt, hogy mikor már?
Normális nem normális, már ez se érdekel. Meg az se, hogy milyen csúnya dolog a halálát kívánni. Várni. Akarni.
Miközben beszélte, bizonygatta az igazát olyan eseményekről amik soha nem történtek meg, erősen gondoltam arra, hogy ki VOLT ő, és EZ az ember nem ugyanaz, ne haragudjak rá.
Fáj, döbbent, vakulatot okoz a lelkemben.
Haza kellett jönnöm a fiam miatt.
Fáj apósomat otthagyni egyedül, vele.
Neki is elég már.