A kérdés az, hogy most elmenjek cangázni vagy inkább aludjak egyet.

A kérdés az, hogy meddig bírom még ép ésszel azt, ami körülvesz.

A kérdés az, hogy mi lenne ha egyszerűen kilépnék az életemből, vinném magammal a kiscsaládom és eltűnnénk a balfenéken.

Az nem kérdés, hogy ezt nem fogom/tudom megtenni.

Viszont szeretném.

Hogyan lehet nem megőrülni úgy, hogy látom a nyomorúságát, de még csak bele se szomorodhatok, mert jön az ügyfél, telefonál az ügyfél. Hogyan, hova és mivel tudom még elfojtani azt a zavart, káoszos idegállapotot, amiben nem tudok gondolkodni, cégek ügyeiben dönteni, helyes könyvelési tételeket kontírozni, helyzeteket átlátni, megérteni, feldolgozni.

El kellene hozni onnan az irodát. Mostanság ott töltök napjaimból 10-12 órát. Úgy, hogy nem vele vagyok, hanem a munkával, nem rajta könnyítek, hanem dolgozok.

Mindketten megpróbálnak felhasználni engem, mint igazolást az elképzelésükre. Néma, elkeseredett harc dúl közöttük.

Azt mondta tegnap este a férjem, ahogy indultunk tőlük haza, hogy nem gondolta volna, hogy egyszer nem fogja jól érezni magát náluk, otthon. Én csak megértően bólogattam, mert mit lehet erre mondani? Hogy csezdmeg, én egész nap ott vagyok? És? Mit tud tenni? Semmit. Illetve sokat. Meghallgat, ha már nem bírom tovább és panaszkodok neki, elviseli, hogy komor, szomorú, türelmetlen vagyok minden este. És nem szól be, ha igazságtalanul kapom fel a vizet.

Az utóbbi időben párszor előfordult, hogy nem tudtam megállni az egy (legfeljebb két) pohárka bornál. Az utóbbi időben párszor előfordult, hogy nagy élvezettel figyeltem magam, amint az alkohol hatására könnyű lettem. Hogy tudatosan EZÉRT vettem még egy üveg bort. Szerencsére nem kell sok, hogy ezt az állapotot elérjem, tehát anyagi romlásba nem döntöm a családot. Majd másmilyenbe. Egyenlőre nem látok más utat a megkönnyebbülésre. Közben meg tudom, hogy ez veszélyes út. Keresnem kell másikat.