Szombaton elmentem dolgozni, de haza kellett jönnöm, mert nem tudtam, bírtam ottmaradni.

Nem csak a munka.

Hanem a légkör.

Megfutamodás volt, tudom. Apósom nem léphet le, sajnálom is miatta.

A betegség, a keserűség és a kötözködés. Mert igen, ismét kötözködik. Már-már velem is, de apósomat utálja, ez biztos. Mert apósom vagy figyel vagy nem. Ha figyel, akkor bulldog módjára nem ereszti el figyelmének tárgyát. És életben akarja tartani anyósomat, mindenáron. Najó, ha egyszer a tudomására jutott, hogy anyósom ismét felhívta azt az ismerőst, hogy szerezzen neki Xanaxot, és apósom azt a következtetést vonja le ebből, hogy vagy túlszedi, mert nem éri fel ésszel már, hogy ez mit jelent, vagy öngyilkos akar lenni, ami nemtudom mennyire van így, de hát mit lehet tudni.

Mindenesetre vergődök én is. Önző blog ez, rólam szól(jon ez a bejegyzés).

Nem tudok így dolgozni. Régen is gondom volt azzal a szokásával anyósomnak, hogy imamalom módjára mondta, ami az eszébe jutott. Munka, család, viráglocsolás, ismerősök, mindegy. Mondta. Ezzel kapcsolom össze azt a húzását, amikor egyedül voltunk, rengeteg és határidős munka volt és ezt tudta is, és nagyon dolgoztam és siettem (ami a legrosszabb opció) és ügyfelek jöttek-mentek, telefonáltak és nem haladtam, és akkor behív a szobába, hogy töröljem le az ágy végéről a port, de csak az egyikről, mert a másikról ő már... Összeomlottam. Konkrétan és szó szerint. Ültem a szőnyegen a szoba közepén és már nem tudom miket mondtam. Persze, a végén összeborultunk, meg sírtunk is, de azért a nyom ottmaradt. Úgyhogy most emlegeti, hogy azért nem szól nekem, mert dolgoznom kell, majd ő elintézi. Akkor is, ha esélytelen.

Vergődés ez az egész.

Ha nem dolgoznék, akkor azt hiszem jobban bírnám. Ha nem lenne a felelősség rajtam úgy szakmailag, mint anyagilag két család egzisztenciájáért, akkor könyebb lenne, akkor ugranék, futkároznék neki.

Reggel általában én rakok rendet a szobában. Korán odaérek, megkávézok és megyek. Hogy apósom nyugodtan felébredhessen, ne kelljen rögtön szolgálatba állnia. Kiviszem a szemetet, a mosogatnivalót, elmosom a poharát, mert egyből szeret inni, hátjó, ezen ne múljon, megigazítom az ágyát (apósomét nem, az az ő territóriuma), összeszedem a ruhákat, mertafiúknemtudnakruhátelrakni és ha kéri, segítek felöltözni. Beszélgetünk, mesélek a fiúkról, hogy mit tervezek aznapra, vagy mit kell mindenképpen elintéznem. Itt, ezen a ponton bármire kapható vagyok. Portörlésre is.

Belegondoltam, beleéreztem, de EZ most rólam szól.

Nem tudok párhuzamosan dolgozni és beteget ápolni. Vállaltam egyedül a munkát. De más nekem  nem megy egyszerre. Néha nagyon irigy vagyok azokra, akik csak a munkájukra figyelhetnek. És igen, elrontottam már valamit az osztott figyelem miatt.

Ma már az is eszembe jutott, hogy jobb volt, mikor a kórházban volt.

És ez, így, nagyon szar.

Viszont utálom, mikor a telefonba azt mondja, hogy "mert engem sokan szeretnek, úgyhogy az ikszipszilon hozott nekem eztazt". Nem hiszem, hogy szándékos, de nekem ebből az jön le, hogy mi nem szeretjük.

Magyarázom magamnak a helyzetét, de most elfáradtam.

Még legalább egy hónapig nagyon hajtós lesz a munka.

Addig ki kell bírnom. Neki is.