Merülnek az idegek. Vagy ma ilyen nap van.

Apósom nagyon figyel, anyósom unja a figyelést.

Tegnap balhé volt ebédnél, mert anyósom nem kívánt semmi kaját, apósom meg kiabált vele, még az asztalt is verte, hogy hiába a jó eredménye a kemónak, ha meghal, mert nem eszik. Általában is kardinális kérdés náluk az evés.

Tényleg sokat fogyott anyósom, de azt hiszem, lehetnénk még egy-két nap türelemel, már ami a kajálást illeti.

Ma is balhé volt, ma anyósom kapta fel a vizet, mert kikészítette az egyik gyógybaszt, de még nem vette be, apósom szép szelíden érdeklődött, anyósom meg ... hát nem kiabált. Jobb lett volna.

Szét kéne ültetni őket pár napra.

Ami viszont jó hír, hogy ma már nem kellett a hányás elleni szuri és reggelizett (felét, mint szokta, mert én is figyelek), meg ebédelt is (nem sokat, de mégis) és nem hányt és nem volt rosszul.

Tegnap elosztottam a maradék munkaköri fehércsokimat. Egy-egy csík jutott mindkettőnknek. Azt mondta, elég egy kocka. Mondtam, jólvan, annyit eszel, amennyit kívánsz. Megette, jólesett neki. Ma meg elfelejtettem venni újat. Francba.

Na, majd holnap.

Vannak nők, akiket a vásárlás lelkesít.

Vannak, akiket a ruhák. Ékszerek. Virágok. Mittomén.

VAN a nő, akinek akkor kezd igazán csillogni a szeme, ha a rétegelt ultrahang lehetőségéről hall.

Már nagyon vártuk az Asszonyt, aki meggyógyult a mellrákjából. Nevezzük M-nek.

Időnként eljön és csontőszintén beszámol a tapasztalatairól. Hogy fájt, hogy nem fájt, hogy nem érdekelte, hogy kint ült a kútkáván és temette magát, hogy kopaszon elutazott Németországba a fiához, hogy bobozott a hazai nyáripályán Surda-kalapban, hogy csak feküdt és sajnálta magát, hogy elment a pszichiáterhez, egyszer, többet sem, az ott felírt gyógyszereket ki se váltotta, hogy túl akarta élni, hogy kötelet keresgélt, hogy megnyugodott a kórházban, mert sokkal fiatalabb emberek is voltak nála, és nekik kicsi gyereük volt, de ha ő meghal, akkor senki olyat nem hagy itt, akit gyámolítani kell, mert a gyerekei nagyok már, önállóak.

Hogy otthon megsimitották a kopasz fejét és már tudott nevetni, mikor szeretettel azt mondták neki, hogy golyófejűkém.

Anyósom betegsége előtt nem nagyon szerették egymást. Sejtem, miért ragaszkodik most hozzá annyira anyósom, bár féltem a csalódástól. De mikor jön, az mindig örömforrás és az most kevés találódik.

Elhozta neki a turbánt, amit a parókája mellé kapott ajándékba. A színe nem jó, de jól anyósom fején.

Azt tervezik, hogy ma este apósom ledúrja  a maradék haját a nullásgéppel. Engem is kérdezett, de én nem.

Pénteken CT, aztán parókakeresés.

Mikor reggel ideértem nem volt kalap a fején. Már nyúlt érte, hogy felrakja, láttam a riadalmat a szemében. Mondtam, hogy miattam ugyan föl ne tegye. Nem tette.

Vacsorázott, nem hányt.

Reggel ivott kávét (a vérvétel után), meg vizet, azóta folyik a nyála.

Pénteken elmegyek velük parókát választani.

Ma megint kellett a szuri.

Elméláztam rajta, hogy szeretem e én az anyósomat. Vagy: szeretem e eléggé? Nem azért merült föl a kérdés, mert esetleg úgy érzem nem teszek meg mindent - ami tőlem telik - a gyógyulásáért, mert van bennem ez az átkozottul fejlett kötelességtudat és ő intéz sokmindent. Hanem csak úgy, felmerült.

Ma még mindig rosszul volt. Nem hányt, mert nem evett. Illetve hányt, mert ivott. Én már a kiszáradástól tartottam (még jó, hogy kánikula nincs), úgyhogy kilobbiztam, hogy hívjunk orvost és kérjünk hányás ellen injekciót. El is jött az asszisztensnéni, be is adta, talán azóta evett is, mert ez még egy körül volt, most meg már negyed nyolc van. Majd megkérdezem.

Szóval, a szeretés.

Mindig, mindenkinek elmeséli, hogy mennyire nagyon vigyázok rá, hogy rászólok a gyógyszer miatt, hogy szedje kemó előtt a hányásellenest (nem jött be, nem hatott), elzavarom lefeküdni, meg főzök neki levest, meg dolgozok helyette, meg ilyenek.

Voltak anno csatáink, hát persze, de azt hiszem hatalmas toleranciával áll az én tök más világlátásomhoz, befogadott, ő is, apósom is. Most féligmeddig a lányaként kezel (mert a sógornőm külföldön él), de mindig is vigyázott, hogy én is megkapjam azt, amit mindenki a családban. A figyelmet, törődést. Na, ez időnként nekem megy az agyamra, mert nem vagyok (voltam) ehhez szokva, jobb szeretem magamban tartani az érzéseimet, indulataimat, még ha ez sokszor baj is. Najó, ez már az én problémám. Meg a körülöttem élőké.

Vajon mit gondol ő?

Pénteken hazajött, jól volt. Még tegnap is - viszonylag. A krízis ma jött el: hányt egész nap. Az még hogy nem eszik pár napig nem is baj, de hogy a folyadék se maradt benne...

Megkérdeztem, pisilni volt. Most megint sokkal vékonyabb. Azt a kalapot hordja, ami az enyém volt.

Örült a rendnek, tisztaságnak, pénteken evett (apósom szerint nagyon sokat) a levesemből.

Most türelmetlen, ideges, feszült. Különösen egy embertől az. Mikor ő megjelenik akkor rögtön hány, rögtön köhög.

Ha lesz harmadik kemó, akkor ezt a személyt el kell távolítanunk egy hétre innen.

Nnna.

Hasi ulrahang rendben, véreredmény rendben, elkezdték a második kemót.

Meglátogattuk ma a kórházban. Hatalmas park közepén, ősöreg fák között, feketerigók énekével... tudom, van az a szint, mikor már ez sem érdekli az embert.

Megint van egy nagyonbeteg ember a szobájukban, ezzel kezdeni kellene valamit. Szerintem azokat kellene egy szobába rakni, akik egy szinten vannak. Persze, ha a nagyonbeteg eszméletén van, akkor ez meg neki nem jó. Nem tudom mi lenne a jó megoldás. Mert így meg a teraszon töltik az idejük nagy részét. Az nem volna baj, mert jó a levegő, csak hát heverészni is kéne.

Nem sok beteggel találkoztam, de azt megállapítottam, hogy ötletesek a beteg nők. Az egyik fején kendő volt, hosszan lelógott a hátán. Talán hosszú haja volt, mielőtt kihullott. Egy másikon turbánt (vagy mit) láttam, anyósom kalapot kért, vittünk is neki négyet, legyen miből választani. Megmutattam neki melyiket adja majd nekem cangázni, ha meggyógyul, meg kinő a haja.

Jó kedvű volt, meg éhes.

Tapasztalat: BÁRMIT kiejt is a száján és később visszakozik, akkor azt már nem meghallani, teljesíteni.

Csontos rántott húst kívánt meg. Nem vittünk. Mi marhák.

Borsólevest ígértem neki péntekre, mire hazajön. Ha nem tudja majd megenni, amire nagy esély van, akkor is megfőzöm.

A kórház: kedves, közvetlen volt a nővér, akivel találkoztunk. Légkondicionáltak a szobák. Tiszta, szép a WC. Gusztusos az étkezde. Figyelmeztető feliratok vannak mindenfelé. A takarékosságra figyelmeztető feliratok. Viszont a teraszuk korlátján végig egynyári virágok vannak ládában. A kaja többnyire jó és bőséges, előfordult vacsorára sült oldalas nemtommár mivel. A folyosókon egyszerű, de ízléses fakeretben képek, rajzok. Talán hálás betegek művei. Színesek, feldobják a falak hangulatát. Meg virágok. Igazi, élő, buja virágok. Hatalmas, egészséges levelekkel. A kórteremben nem bámészkodtam, csak átmentem rajta. De nem volt "beteg" szag.

Na, a lift az a régi. De úgy hallottam működik, bár csak reggel héttől este hétig. Végül is, aki a lépcsőn nem bír, ne mászkáljon este.

Lekísért bennünket a másodikról gyalog (régi épület, magasak az emeletek!), meghívott az ótomatából egy forró csokira, aztán elbúcsúztunk, apósom meg visszakísérte.

Jól van. Ez most megnyugtató volt.

Most indulnak a másodikra.

Az meg hülyeség, hogy ha megosztod a bánatod, ha átadsz másnak belőle, hogy együtt cipeljétek tovább, akkor majd könyebb lesz. Nem lesz könyebb. Osztódással szaporodik a bánat.

Mindemellett jót fog tenni, ha egy kicsit nincs itthon. Apósom is fáradtnak, türelmetlennek tűnik mostanában. De nagyon erősen tartja magát. Fel is nézek rá.

Most ért haza apósom. Telefonon szólt utána anyósom, miszerint VAN mindkét tüdejéről röntgen (eddig a bal nem látszott) és csak egy icipici folt látszik a daganat helyén.

Azt mondta a doki, hogy ilyet még nem látott.

Mostmár csak a véreredmény legyen elég jó, hogy megkaphassa a másodikat.

Nem merek még remélni.

Reggel óta azt hallgatom a szokásos "Istenem!" mellett, hogy "De sajnálom magamat."

Amilyen jó kedve volt vasárnap, ma annyira depis lett.

Holnap megy a másodikra.

Beszélgettünk.

Megkérdeztem tőle, hogy mitől fél MOST?

Ha azt hittem volna, hogy a kezeléstől, akkor tévedtem volna.

A múltkori alkalommal volt a szobájukban egy végstádiumú, haldokló asszony. Meg is halt szegény.

Hát ettől fél. Hogy ezt megint látnia kell. Meg esetleg megint lesz olyan kellemetlen asszony a szobában, akivel SEMMIBEN nem tud egyetérteni.

Kicsit fél a hányástól is, de az erre rendelt gyógyszert nem szedi, mert nem.

Attól nem fél, hogy rossz lesz a véreredménye (ha NAGYON rossz, akkor nem kapja meg a kezelést most), mert szedi a természetgyógyász szereit. A nyirokrendszer-tisztítót, a vérhígítót, a kalóriás nemtommit...

Jó félórát beszélgettünk. Úgy láttam kicsit megnyugodott, kicsit jobb lett a kedve.

És egy tapasztalat: sose szeretett egyedül lenni, de múlt hét csütörtökön mégis úgy alakult, hogy nem voltunk ott. Se apósom, se én. Egész nap siratta magát (ezt is kell).

Nem hagyhatjuk egyedül. Már csak ezért sem.

Azt találta ki, hogy ma meghív bennünket ebédre, mert tanult egy új hússütést és azt meg akarja mutatni. Még MOST, mert kedden megint megy a kórházba, utána ki tudja mikor lesz elég jól.

A púp a hátamra a főzés ebben a melegben, de mindegy, elmentünk, segítettünk, főztünk, terítettünk, mosogattunk.

És jó volt.

Mikor odaértünk elnézést kért, hogy nem rakja fel a sapkát. És tudjátok mit? Ha naponta találkozol valakivel, akinek éppen kihullik a haja, akkor nem fog feltűnni. Persze, látod, de egy idő után nem veszed észre. Különösen, hogy nem a hajáért szereted vagy nem szereted azt a valakit. Látod, de nem számít. Mint a ráncai, mint a szeme színe, mint az orra formája.

Olyanokat azért nem kéne beszólnia az unokájának, hogy tudom, hogy ronda vagyok, de adhatok egy puszit?

Alig is köhögött.

Kedden elmegy, mi meg kitakarítjuk a szobát, ahol most alszanak. Ablak, függönymosás, ilyenek. Jó lesz ez így, hogy ne ingerelje a vegyszerszag, meg a felvert por.

Pénteken jön haza.