Régen írtam.

Mert nem változik semmi.

De nem tetszik a tekintete, a szája állása, hogy görbe a háta, az esetek nagy részében gyönge (szinte sírós) a hangja.

Egyik délelőtt csodálkozva mondta, hogy milyen sokat reggelizett! Megevett egy EGÉSZ zsömlét, hozzá egy EGÉSZ doboz páncélost (vagdalthúskonzerv). Aztaaaaa...

Rövid a nap, hogy minden "előírt" táplálékot elfogyasszon. Reggeli, ebéd, vacsora és közte a kiegészítők. Az egyik 2 000 kalóriát tartalmaz, direkt fogyás ellen. Lenne. De ha azt megeszi, akkor mást enni már nem fog, mert nem éhezik meg.

Apósom figyeli, piszkálja és örökké elégedetlen, ami nem egy jó üzenet. Most még a sógórnőm is itthon van, ő ugyanezt közvetíti. Lehet, hogy nekik van igazuk, de én erre nem vagyok képes. ELÉGEDETLENNEK nem kéne lenni, vagy legalábbis titkolni, mert az védekezést vált ki, az meg nem jó.

És már újra szorong, mert kedden megy a harmadikra. Ettől többet hány, de nem, nem veszünk be ez ellen semmit. Még az újabb gyógyszert sem, hátha az beválna.

Valamit ki kéne találnom. Elfáradok. Pozitivizmust kellene sugároznom, mértékkel, de mégis. Azon gondolkodtam ma délelőtt, hogy lehet e rutinból csinálni ezeket a napokat, mert már a harmadik kemó jön, de nem, nem lehet.

Nől a haja! Viszont érzékeny a bőre. A daganat fölött fáj a bőre. A körmei szépek.

Nagyon elkeserítette ma, hogy nem tudott elmenni egy barátnője meglepetésbulijára. Nagyon készült, de öltözés előtt félrenyelt, ettől meg hányt.

Fáradt vagyok.

Voltunk ma csavarogni, ami tulajdonképpen búcsúbuli volt, búcsú az egyik ügyféltől.

Szomorú esemény (nem halál), de végül jól sikerült.

Örülök, hogy kimozdult. Zavarban van nyilvános helyen a paróka miatt, meg mert sokat fogyott, de tapintatos társaságban voltunk, ahol nem vitték túlzásba az aggódást. Beszélgetett, óvatosan sütizett, nevetett.

Olyan, mintha született volna még egy gyerekem. Mert ő nem szól, ha valami nem oké, nem akar terhére lenni senkinek.

Én meg oldjam meg óvatosan, hogy abból a sütiből ne egyen, mert citromos és az most nem jó, a tortához meg kenyeret kéne enni, mert vajas, tehát annyira tömény, hogy az neki most nem oké. Én, meg a tapintat.

Lehet, azért vagyok őszinte mert képtelen vagyok a tapintatra.

A kávét nem bírja a gyomra, szinte mindig hányás a vége, pedig kívánja, nagyon.

A savanyú étel továbbra is veszélyes, még a félig érett barack is.

Azt mondta ma, hogy fél a holnaptól, mert holnap jön haza a sógórnőm és fél, hogy sírni fog. Erre mondta egy ismerős, hogy ettől ne féljen, sírjon, hát hiszen mindenki sír, ha hazalátogat a gyerek a távolból.

Felhív - engem!- egy idősebb családtag és azt kérdezi-kéri, hogy mondjam meg - én! - hogy ugye jól bánik ő az anyósommal, most, ebben a helyzetben, mert nem akar túl sok se lenni, de azt viszont szeretné, hogy jót tegyen anyósommal, támogatni, bíztatni szeretné.

Nagyon szeretem ezt a nénit. Mert néni, hiszen öööö hetven örül van. Szégyen, hogy nem tudom a pontos korát, de ha pl. telefonon beszélek vele, akkor nem az jut eszembe, hogy néni. Az se, hogy túlélt egy végstádiumú gyomorrákot.

És ha jól belegondolok, nem is kéne foglalkoznia anyósommal HIVATALBÓL, mert már nem rokon, hanem csak szeret bennünket. Csak.

A Guttalax jó, a Guttalax segít.

A savanyú kaják nem jók, nagyon nem, még hányás is lehet a vége

Két ügyfél (srácok) ma önfeledten megdícsérte a haját.

Ez nagyon jó.

Egyrészt, mert megerősíti, hogy tényleg jól áll, másrészt mert megerősíti, hogy tényleg nem látszik, hogy paróka.

Nnna.

Székrekedés ügyben ugyanaz a helyzet. Ez baj.

Arra is rájöttem ma, hogy ugyanúgy be turok rágni rá, mint a betegsége előtt. Ez is jó.

Azt hiszem ez is a kemó/betegség eredménye (vagy a Contramal-é), de székrekedése van, de nagyon.

Kb. 5 liter vizet megiszik naponta, tehát ezzel nincs gond. Eszik gyümölcsöt, zöldséget (nem sokat, de egyébként se eszik sokat).

Előtte nem volt hajlamos rá, általában rendben volt ez a folyamat nála.

Eddig mályvateát ivott, ma vett be Guttalaxot. Remélem megoldódik a probléma.

A paróka bevált, jó, kényelmes, sokat segít.

A balhé jót tett, nagy teher ment le róla.

Dolgozgat, de sokat elálmosodik. Olyankor küldöm aludni, de nem mindig megy.

A kemó utáni véreredmény jó, nagyon jó. Laikus szemmel a CT is.

Nnna. 

Kellett már valami jó élmény.

Megvan a paróka és marhajóláááááááll neki! Sokkal jobban néz ki (nyilván) és ezt el is mondtam neki. Hogy látszik az arcán, hogy sokat fogyott, de nem olyan rémes, mint gondolja, hanem csak némileg megviselt.

Már éppen kezdett volna beleülni a depibe a boltban, mikor a katalógust lapozgattuk, hogy hát ide jutott, hogy erre van szüksége, mikor be bírtam nyögni, hogy most itt az alkalom derékig érő, hullámos szőke hajat varázsolni. Az eladó nagyon odavaló, nagyon kedves, empátiás, testalkatra anyás, fiatal hölgy volt, türelmes, segítőkész...

Mikor ideértek értem, azon aggódott, hogy jól van e felöltözve, mert ugyan gumis a szoknyája, de nagy rá. Apósomnak nincs érzéke ezekhez a dolgokhoz, kicsit elefánt a porcelánboltban, mert tényleg az ÉLET számít elsősorban, de hát mi rongyosan, kopaszon is szeretjük, de NEKI fontos. Nem piperkőci anyósom, de fontos neki.

Mehet emberek közé mostmár bátran, de jellemzően az jutott először eszébe, hogy semmi akadálya, hogy áfa ellenőrzésre menjen az apehhoz, ha kell.

Nem hagyjuk egyedül. Egy percre sem. Nem taposunk a sarkába, erről szó sincs, de nem maradhat egyedül otthon. Mert akkor gondolkodni kezd.

Szerencsére a nagyfiamnak sincs már suli és megérti és rá is számíthatunk, ha nekem vagy apósomnak mindenképpen el kell mennie.

Ezt pl. remekül meg lehetne oldani a banyával, ha... áááh.

Szóval az ember - ááááá, inkább személy -, aki állandóan keresztbe tesz, az az anyósom anyja. Itt lakik a szomszédban, naponta háromszor átjön. És gonosz. És primitív. Hasonlítgatja a lánya rákját olyan emberekéhez, akik belehaltak a betegségbe. Bunkóságokat szól be. Egyszer meg nem kérdezte, hogy segítsen e valamit. (Úgyis azt mondanánk, hogy köszönjük, pihenjen csak, vagy ilyesmi, de az elv..., az elv!) Árt inkább, mint használ. És tudatosan!

Én eddig inkább nem mentem le a konyhába ha itt volt. Ma reggel lerohantam, készen arra, hogy a torkának ugrok a tegnapi beszólásért.

Állítólag az egyik szomszédasszony rosszat szólt anyósomra. Ezt ő vígan elmesélte tegnap délután, mérhetetlen sírást kiváltva ezzel anyósomnál. SENKI nem képes annyira megsérteni őt, mint az anyja.

Apósom egyre nehezebben fékezi magát. De nem neki kell ezt a konfliktust elintézni, mert a fennálló rokoni helyzet miatt ezt jobb ha nem teszi.

Majd én. Úgyis haragszom rá egy régebbi, engem érintő beszólásért. Is.

Beszóltam. Én is.

Úgy kezdődött, hogy anyósomból kibukott a tegnapi sérelme, banya nem és nem értette, hogy miatta volt rosszul tegnap, miatta hányta ki éjjel amit csak bírt, pedig már jól volt, már evett, hogy miatta sírt, zokogott. Hogy már megint ő a hibás, hogy ő azért mond ilyeneket, mert fáj a lánya betegsége, hogy inkább átvenné magára. Mondtam neki, hogy ne mondjon ilyeneket, fogja föl, hogy ez rossz. Tudjuk mi a baj, nevén is nevezzük, de mi a tökömnek hajtogatni? Mi a tökömnek rosszakat feltételezni? Mi a tökömért bántja apósomat, szítja a balhét, mert ezzel csak árt. (A tökömet nem mondtam...). Apósom is ringbe szállt, határozottan. A banya odáig fajult, hogy megemelte a széket. Itt fogtam meg anyósomat és kísértem föl a szobába. Még hallottam ahogy apósom kiutasítja a banyát.

Most azt mondta anyósom (5 órával később), hogy nyugodtnak érzi magát.

Gondolom azért, mert kimondhatta.