Már nagyon vártuk az Asszonyt, aki meggyógyult a mellrákjából. Nevezzük M-nek.

Időnként eljön és csontőszintén beszámol a tapasztalatairól. Hogy fájt, hogy nem fájt, hogy nem érdekelte, hogy kint ült a kútkáván és temette magát, hogy kopaszon elutazott Németországba a fiához, hogy bobozott a hazai nyáripályán Surda-kalapban, hogy csak feküdt és sajnálta magát, hogy elment a pszichiáterhez, egyszer, többet sem, az ott felírt gyógyszereket ki se váltotta, hogy túl akarta élni, hogy kötelet keresgélt, hogy megnyugodott a kórházban, mert sokkal fiatalabb emberek is voltak nála, és nekik kicsi gyereük volt, de ha ő meghal, akkor senki olyat nem hagy itt, akit gyámolítani kell, mert a gyerekei nagyok már, önállóak.

Hogy otthon megsimitották a kopasz fejét és már tudott nevetni, mikor szeretettel azt mondták neki, hogy golyófejűkém.

Anyósom betegsége előtt nem nagyon szerették egymást. Sejtem, miért ragaszkodik most hozzá annyira anyósom, bár féltem a csalódástól. De mikor jön, az mindig örömforrás és az most kevés találódik.

Elhozta neki a turbánt, amit a parókája mellé kapott ajándékba. A színe nem jó, de jól anyósom fején.

Azt tervezik, hogy ma este apósom ledúrja  a maradék haját a nullásgéppel. Engem is kérdezett, de én nem.

Pénteken CT, aztán parókakeresés.