Elméláztam rajta, hogy szeretem e én az anyósomat. Vagy: szeretem e eléggé? Nem azért merült föl a kérdés, mert esetleg úgy érzem nem teszek meg mindent - ami tőlem telik - a gyógyulásáért, mert van bennem ez az átkozottul fejlett kötelességtudat és ő intéz sokmindent. Hanem csak úgy, felmerült.

Ma még mindig rosszul volt. Nem hányt, mert nem evett. Illetve hányt, mert ivott. Én már a kiszáradástól tartottam (még jó, hogy kánikula nincs), úgyhogy kilobbiztam, hogy hívjunk orvost és kérjünk hányás ellen injekciót. El is jött az asszisztensnéni, be is adta, talán azóta evett is, mert ez még egy körül volt, most meg már negyed nyolc van. Majd megkérdezem.

Szóval, a szeretés.

Mindig, mindenkinek elmeséli, hogy mennyire nagyon vigyázok rá, hogy rászólok a gyógyszer miatt, hogy szedje kemó előtt a hányásellenest (nem jött be, nem hatott), elzavarom lefeküdni, meg főzök neki levest, meg dolgozok helyette, meg ilyenek.

Voltak anno csatáink, hát persze, de azt hiszem hatalmas toleranciával áll az én tök más világlátásomhoz, befogadott, ő is, apósom is. Most féligmeddig a lányaként kezel (mert a sógornőm külföldön él), de mindig is vigyázott, hogy én is megkapjam azt, amit mindenki a családban. A figyelmet, törődést. Na, ez időnként nekem megy az agyamra, mert nem vagyok (voltam) ehhez szokva, jobb szeretem magamban tartani az érzéseimet, indulataimat, még ha ez sokszor baj is. Najó, ez már az én problémám. Meg a körülöttem élőké.

Vajon mit gondol ő?