Voltunk ma csavarogni, ami tulajdonképpen búcsúbuli volt, búcsú az egyik ügyféltől.

Szomorú esemény (nem halál), de végül jól sikerült.

Örülök, hogy kimozdult. Zavarban van nyilvános helyen a paróka miatt, meg mert sokat fogyott, de tapintatos társaságban voltunk, ahol nem vitték túlzásba az aggódást. Beszélgetett, óvatosan sütizett, nevetett.

Olyan, mintha született volna még egy gyerekem. Mert ő nem szól, ha valami nem oké, nem akar terhére lenni senkinek.

Én meg oldjam meg óvatosan, hogy abból a sütiből ne egyen, mert citromos és az most nem jó, a tortához meg kenyeret kéne enni, mert vajas, tehát annyira tömény, hogy az neki most nem oké. Én, meg a tapintat.

Lehet, azért vagyok őszinte mert képtelen vagyok a tapintatra.

A kávét nem bírja a gyomra, szinte mindig hányás a vége, pedig kívánja, nagyon.

A savanyú étel továbbra is veszélyes, még a félig érett barack is.

Azt mondta ma, hogy fél a holnaptól, mert holnap jön haza a sógórnőm és fél, hogy sírni fog. Erre mondta egy ismerős, hogy ettől ne féljen, sírjon, hát hiszen mindenki sír, ha hazalátogat a gyerek a távolból.