Szóval az ember - ááááá, inkább személy -, aki állandóan keresztbe tesz, az az anyósom anyja. Itt lakik a szomszédban, naponta háromszor átjön. És gonosz. És primitív. Hasonlítgatja a lánya rákját olyan emberekéhez, akik belehaltak a betegségbe. Bunkóságokat szól be. Egyszer meg nem kérdezte, hogy segítsen e valamit. (Úgyis azt mondanánk, hogy köszönjük, pihenjen csak, vagy ilyesmi, de az elv..., az elv!) Árt inkább, mint használ. És tudatosan!

Én eddig inkább nem mentem le a konyhába ha itt volt. Ma reggel lerohantam, készen arra, hogy a torkának ugrok a tegnapi beszólásért.

Állítólag az egyik szomszédasszony rosszat szólt anyósomra. Ezt ő vígan elmesélte tegnap délután, mérhetetlen sírást kiváltva ezzel anyósomnál. SENKI nem képes annyira megsérteni őt, mint az anyja.

Apósom egyre nehezebben fékezi magát. De nem neki kell ezt a konfliktust elintézni, mert a fennálló rokoni helyzet miatt ezt jobb ha nem teszi.

Majd én. Úgyis haragszom rá egy régebbi, engem érintő beszólásért. Is.

Beszóltam. Én is.

Úgy kezdődött, hogy anyósomból kibukott a tegnapi sérelme, banya nem és nem értette, hogy miatta volt rosszul tegnap, miatta hányta ki éjjel amit csak bírt, pedig már jól volt, már evett, hogy miatta sírt, zokogott. Hogy már megint ő a hibás, hogy ő azért mond ilyeneket, mert fáj a lánya betegsége, hogy inkább átvenné magára. Mondtam neki, hogy ne mondjon ilyeneket, fogja föl, hogy ez rossz. Tudjuk mi a baj, nevén is nevezzük, de mi a tökömnek hajtogatni? Mi a tökömnek rosszakat feltételezni? Mi a tökömért bántja apósomat, szítja a balhét, mert ezzel csak árt. (A tökömet nem mondtam...). Apósom is ringbe szállt, határozottan. A banya odáig fajult, hogy megemelte a széket. Itt fogtam meg anyósomat és kísértem föl a szobába. Még hallottam ahogy apósom kiutasítja a banyát.

Most azt mondta anyósom (5 órával később), hogy nyugodtnak érzi magát.

Gondolom azért, mert kimondhatta.