Most, hogy az első kemó legdurvább tünetei már nem jelentkeznek és naponta többször hallom tőle, hogy meg akar gyógyulni, hogy azt meséli embereknek, hogy azt mondta a doki, hogy időben elkapták a tumort...én is hinni kezdek és ez nem önáltatás, hanem hatás.

Nem kívánja a húst, meg a rendes kaját, helyette földiepret enne feszt, pedig szezononként pár szemmel mindig beérte.

Ha nem nézek rá, akkor elhiszem, hogy meggyógyul.

Ha ránézek, akkor látom a karikás szemeit, versenysúlyához mért soványságát, hegyes könyökét, görbülő vállát...

Apósom vett valami krvadrága táplálékkiegészítőt, ő meg hősiesen eszi, issza.

Van, aki azt javasolja, hogy tegyem el az érzéseimet későbbre.

Van, aki azt, hogy ordítsak, toporzékoljak.

Egyelőre nem tudom mi a jó.

Ma többször rászóltam anyósomra, hogy ne gyújtson rá! Megint! Nem számolom, de két dobozzal elszív, még most is. Volt, aki azt javasolta, hogy hagyjam, mert úgyis ... mindegy.

Nem hagyom.

Nem mindegy.

Ha sokat dohányzik, akkor sokat köhög. Az kínos és fáj. És nem tud aludni tőle.

Ettől nem lesz minőségi az élete, csak talán... könnyebb.

Pörgött tegnap, vidám volt, pozitív. Ez azt jelenti, hogy csak kétszer fél órát sajnált idegen embereket a sanyarú sorsukért.

A segíteni akarás az oké. De a fájdalmas (őszinte!) sóhajtozás az minek??? Nem kéne a vállára venni emberek butaságát, az abból eredő bajukat. Elmondjuk hogy javítsanak a helyzeten, de persze az alapproblémát nem oldhatjuk meg helyettük. Erre ő belehal a sajnálatba. Minek???

Arról már nem is beszélek, hogy nótoriusan nem fizető ügyfelekről van szó. Mi törjük magunkat, elmondjuk, megmutatjuk mit tegyenek, felhívjuk az aktuális Hivatalt, nekik csak menni kéne, elintézni, aláírni. Nem. Rínak.

Lófausz.

Benne meg gyűlik a szomorúság, meg a sajnálat, meg a nega.

Azt mondta ma reggel, hogy intézzem el a saját engedélyem, hogy meglegyen.

Ülök a betonon, mellettem a drót túloldalán a tyúkok, válogatom, tisztítom az imént felszedett virághagymákat és megint az jut eszembe, hogy virághagymát ültetni hosszútávú terv és hogy ő még tegyen e ilyet, mert nem biztos...

Fél órával korábban, mikor szedtem, ástam, komoly hisztériás rohamot kaptam, bár némán, mindenki tudta nélkül végigcsináltam.

Aztán rájöttem, hogy az alapja a rohamnak az volt, hogy nem nagyon ettem még ma és leesett a vércukrom.

Nem kértem segítséget. Akitől kérhettem volna az anyósom fia és nem tudom mennyire jó az, ha még engem kell nyugtatnia, vígasztalnia.

Szóval ülök a láda mellett, válogatok, tépek, földet morzsolok és rádöbbenek: a saját halálomat látom az ő betegségében. Elmagyarázom.

Nagyon félek a haláltól. Egyszer megpróbáltam elolvasni a Tibeti halottaskönyvet. De nem bírtam. Talán 30 oldalt igen. Olyan rettegés uralkodott el rajtam, hogy a sarokba vágtam. Nem tudom az okát ennek az egésznek, nem tudok a pszichológiájával, ezzel az egész kérdéskörrel foglalkozni. És most szemben állok vele, bár nem rólam van szó, ám mégis annyira beleéltem magam az Ő érzéseibe, fájdalmába, hogy én álltam neki elbúcsúzni az élettől.

Mióta felismertem ezt egy picit könnyebb.

Ha segíteni, támogatni kell, az más.

Fáj és nehéz így is, de más.

És felmerül bennem, hogy rá kéne kiabálnom, hogy Menj! Élj! Tedd, amit még lehet! Ne törődj semmivel, élj az álmaidnak, míg lehet!

De nem kiabálhatok rá.

Iszonyú súly rajtunk a TUDÁS.

Mindig, mindenről az jut eszembe, hogy nem fogja látni, hogy utoljára látja. Ami talán nem is igaz, mert az orvos is tévedhet, reagálhat jól a kezelésre és akkor nem egy év van, hanem mondjuk kettő, három.

Tegnap este néhány pillanatot tudtam tisztán nevetni. Kellenek ezek a pillanatok, mikor a lélek megkönnyebbül picit.

Nem is tudtam, hogy ennyire szeretem.

Az előbb beszéltünk.

Megette egyszerre az egész napi táplálékkiegészítő adagot tegnap. Nem is volt éhes estig...

És ne menjek dolgozni, mert vasárnap van. Erőlködnöm kellett volna, hogy de, végül ráhagytam. Remélem jól fogja érezni magát.

Még kétszer hányt.

Ma hazajött anyósom az első kezeléssorozatról.

Hihetetlenül ideges voltam. Hogy lesz? Mint lesz?

Már akkor is sokkal vékonyabb volt, mikor elment, de most megdöbbentem. Kicsi, görbe a háta, még többet fogyott. És még csak most kezdődik.

Azt mondta az orvos, hogy most nem várható hányinger, hányás. Ehhez képest (képtelen lévén elfutni a vécéig) sugárban belehányt a mosogatóba. Nagyon szégyellte magát, hiába mondtuk, hpgy ne hülyüljön, hát tudjuk... Persze, megértem, én is szégyellném magam.

Bizonyos jelek alapján azt gyanítom, hogy agyi áttét is van már. Majd utánanézek mik a tünetek, de mintha nem értene egyértelmű dolgokat. Érdekes módon ez a megfigyelés nem igaz a munkával kapcsolatos kérdésekre.

Remélem nyugodt éjszakájuk lesz.

Mihez jut az ember a kezelések által?

Idő? Minőségi (!) élet? Elnyújtott szenvedés? Még több félelem? Megélhető jó élmények?

Nem tudom én mit szeretnék, ha ilyen helyzetbe kerülnék.

Dehogynem.

Élni.

De azt hiszem lélekben, fejben is el kell jönnie annak az időnek, hogy inkább a halált válasszuk.

Azon méláztam most, hogy egy alapvetően nyugodt (tehát lusta) és elméleti (tehát okoskodó) ember (apósom) hogyan fogja végigcsinálni ezt az egészet.

Eddig (2 hete tudjuk, hogy nagy baj van) nagyon felnézek rá.

Higgadt, nem veszekszik, ugrik, ha anyósom sóhajt valamit, okosan, nyugodtan beszél vele.

Közben meg látom a szemében a félelmet, meg a fájdalmat mikor ketten vagyunk. És cinkosok lettünk, ahogy eddig még sosem. Mikor a kiabálás határán van és összenézünk anyósom háta mögött, akkor biztosítom a szememmel arról, hogy tényleg kiborító már ez a kötözködés, de ez van.