E-mail az ápolónőtől, aki bekötötte az első kemót anyósom karjába:

"Kedves XXXXX!

Nagyon szépen köszönjük az önzetlen segítséget, megkaptam a fiam adóbevallását. Nagyon jó egészséget az egész családnak.
Üdvözlettel: XXXXné xxxx xxxxxx"

Mért is támad kedvem sírni?

Össze vagyok zavarodva, mert minden lebegni látszik mostantól. Tele vagyunk kérdésekkel, semmi sem biztos.

Együtt dolgozom anyósommal. Ő a főnök, a meghatalmazott, az ész. Ez utóbbi nem gúny, hanem tény. Sokmindent el tudok végezni az irodában, de vannak olyanok, amikhez oda se tudok szagolni.

Azért fontos ez, mert két család egzisztenciája múlik az irodán. És kelleni fog a pénz gyógyszerre, utazásra, természetgyógyászra, mittudomén még mire.

Szóval helyt kéne állnom kettőnk helyett.

Meg kell szereznem a saját engedélyem, át kell MAJD íratni a meghatalmazásokat. Csak hát mikor? Mikor kezdjük kivenni alóla az életét azzal, hogy ezek megtörténnek? Most? Mikor még viszonylag jól van? Vagy a második kemó után, mikor biztosan nagyon rozoga lesz? Mert a végső szót neki nem mondtuk el. Tudja a rákot, tudja a kemót, a hányást, a hajhullást, de azt nem, hogy a legagresszívebb, legdurvább rákkal állunk szemben. Hogy NINCS REMÉNY.

Hazudunk?

Hazudunk. Vagy nem mondunk meg mindent. Jogunk van hozzá? Vagy kötelességünk? Mert ismerve őt, ha elmondjuk, akkor rögtön összeomlik, rögtön feladja.

Elindítom ezt a blogot.

Tegnap tudtuk meg, hogy anyósomnak aprósejtes tüdőrákja van. Ez nagyon nem jó hír, olyannyira, hogy az orvos így fogalmazott: "A karácsonyt még biztosan megéri, a húsvétot nem biztos."

Itt fogom leírni ezzel kapcsolatban a félelmeimet, tapasztalataimat, önző és nem önző gondolataimat, mert le kell írnom. És kész.

Haszna ennek az írásnak annyi, hogy talán megnyugszom tőle kicsit, talán segít másnak is, aki ilyennel néz szembe. Mert az ember önző, csak szégyelli. Nem mind. Szóval talán ha azt olvassa, hogy másnak is járnak "csúnya" gondolatok fejében, akkor az némi megnyugvást jelent. De a cselekedet fontosabb.