Azon méláztam most, hogy egy alapvetően nyugodt (tehát lusta) és elméleti (tehát okoskodó) ember (apósom) hogyan fogja végigcsinálni ezt az egészet.

Eddig (2 hete tudjuk, hogy nagy baj van) nagyon felnézek rá.

Higgadt, nem veszekszik, ugrik, ha anyósom sóhajt valamit, okosan, nyugodtan beszél vele.

Közben meg látom a szemében a félelmet, meg a fájdalmat mikor ketten vagyunk. És cinkosok lettünk, ahogy eddig még sosem. Mikor a kiabálás határán van és összenézünk anyósom háta mögött, akkor biztosítom a szememmel arról, hogy tényleg kiborító már ez a kötözködés, de ez van.