Ülök a betonon, mellettem a drót túloldalán a tyúkok, válogatom, tisztítom az imént felszedett virághagymákat és megint az jut eszembe, hogy virághagymát ültetni hosszútávú terv és hogy ő még tegyen e ilyet, mert nem biztos...

Fél órával korábban, mikor szedtem, ástam, komoly hisztériás rohamot kaptam, bár némán, mindenki tudta nélkül végigcsináltam.

Aztán rájöttem, hogy az alapja a rohamnak az volt, hogy nem nagyon ettem még ma és leesett a vércukrom.

Nem kértem segítséget. Akitől kérhettem volna az anyósom fia és nem tudom mennyire jó az, ha még engem kell nyugtatnia, vígasztalnia.

Szóval ülök a láda mellett, válogatok, tépek, földet morzsolok és rádöbbenek: a saját halálomat látom az ő betegségében. Elmagyarázom.

Nagyon félek a haláltól. Egyszer megpróbáltam elolvasni a Tibeti halottaskönyvet. De nem bírtam. Talán 30 oldalt igen. Olyan rettegés uralkodott el rajtam, hogy a sarokba vágtam. Nem tudom az okát ennek az egésznek, nem tudok a pszichológiájával, ezzel az egész kérdéskörrel foglalkozni. És most szemben állok vele, bár nem rólam van szó, ám mégis annyira beleéltem magam az Ő érzéseibe, fájdalmába, hogy én álltam neki elbúcsúzni az élettől.

Mióta felismertem ezt egy picit könnyebb.

Ha segíteni, támogatni kell, az más.

Fáj és nehéz így is, de más.

És felmerül bennem, hogy rá kéne kiabálnom, hogy Menj! Élj! Tedd, amit még lehet! Ne törődj semmivel, élj az álmaidnak, míg lehet!

De nem kiabálhatok rá.