Nem akartam ma látni. Nem mintha elkerülhettem volna, de nem akartam.

Rozogán jött haza, gyönge és még soványabb. Tegnap este kihányta a reggelit-ebédet, azóta nem evett. Nem mert, a hányás miatt. Pedig injekciót is kapott.

Aztán kiborultunk össznépileg.

Hozatjuk az ebédet. Leves egyféle van, második kétféle. Mára egy adag fánkot és két adag káposztás tésztát kértünk. A három adag bőven elég négyünknek, a banyával. Apósom odaadta a fánkot a banyának, pedig anyósom azt mondta, azt talán enne. De apósom feje annyira tele volt a betegséggel, félelemmel, szomorúsággal, hogy odaadta.

Kész.

Anyósom sírvafakadt, apósom elrohant. Mint kiderült a kenyérboltba. Hozott két fánkot. Aztán anyósom a nyakába borult, sírt.

Mindenki fáradt, rezeg a léc.

Ez csúnya lesz:

- nem akarok vele szemben ebédelni. Állandóan attól rettegek, hogy elhányja magát. Sose volt még ilyen, pedig ez már a hatodik kemó volt, de mégis.

- szörnyű ahogy beszél, mert kifogyott a fogából. Olyan, mintha állandóan tele lenne a szája valamivel.

- nem tudom már tolerálni az elhelyezett beszólásokat (Nem tudom jönnek e az őstermelők a csekkekért? Lehet azt hiszik, hogy már meghaltam.)

- állandóan félreért mindent, amit apósom mond. Azon kaptam magam, hogy közvetítek köztük. Közel negyven éves házasság után kommunikációs problémáik vannak egymással.

- mással is. Hülyeséget beszél az ügyfeleknek. Mintha az utolsó egy év kiesett volna a fejéből. Biztosan a betegség-kemó eredménye, de akkor is. Hogy néz az ki, hogy kijavítom, amit mond? Egyrészt az ügyfél előtt, másrészt a saját önbecsülése...

Nem pálcát török. Panaszkodok.

TUDOM, hogy milyen állapotban van. TUDOM, hogy nagyon beteg. TUDOM, hogy halálos beteg (bár az eredményei jók, de azért mégis...).

De vele vagyok egész nap.

És már nehezen viselem.

Ennyi.

Közben meg élénken emlékszem a saját depimre, mikor a törött lábammal üldögéltem a fotelban. Pedig az csak egy lábtörés volt. Volt olyan, hogy nem történt semmi, senki nem bántott, de csak folytak a könnyeim és nem tudtam megállítani.

Ezért az emlékért próbálom minden reggel összeszedni magam, mikor dolgozni indulok.