Köszönöm, hogy velem voltatok.

Üres vagyok és fáradt, de nem tudok elaludni, mert állandóan képek cikáznak a szemem előtt.

Volt részem ma mindenféle gyász-megnyilvánulásban.

Sablonos, üres kézfogásban.

Zavart, gyorsan elhadart "Részvétem"-ben.

Könnyes szemű, Zavarhatlak e? típusúban.

Nyomulós, ROKONOK vagyunk, hát mutassuk ki! fajtájúban.

Hivatalos, de szívvel átadott Sajnálom!-ban.

Hullámzó mellkasú, igazi fájdalmas-felcsukló sírásban-ölelésben.

Komolyan gondolt "Gyere, ha beszélgetni szeretnél!" felhívóban.

Természetes, energia-átadó ölelőben.

Érthetetlen, mű-ölelőben, szorongatóban.

Ősasszonyos-mindenttudó-megnyugtatóban. Ő egyébként egy egyszerű öregasszony, szomszéd és én mentem oda hozzá.

Sokan eljöttek.

A temetőszolgák csak hordták, hordták a virágokat.

Csokrok, koszorúk, sírpárnák, egy szál virágok. Rengeteg.

Ma egy gyászhír is megjelent az újságban, két cégünk adta fel közösen, hát azon már sírhattunk egy verset.

Aztán azon, hogy a sógórnőm egyszercsak azt mondta még otthon, hogy a fiaimnak adja anyósom két aranyláncát, hogy vigyázzon rájuk. Fel is csatoltam rájuk, hadd őrizze őket a temetésen.

Egy másik síkon, másik dimenzióban mozogtunk ma. Érzékenyen, de érzéketlenül a külvilágra.

Holnap temetjük.

Nem tudom mit remélek. De talán megkönnyebbülök kicsit.

Nagyon égetnek az egy napig gyűjtögetett könnyek.

Kedvetlen, semmilyen, tompa, vállrándítós, mosolytalan, bambulós, gyomorszorulós, nemalvós...

Mint egy kavics a tenger legmélyén.

Nem vittem reggel virágot az irodába.

Nem raktam el a szemüvegét az asztalról.

Nem raktam el a párnáját a székéről.

Nem tudok a konyhában a helyére ülni.

Nem tudom kimondani a statisztikai hivatal munkatársának, hogy akit keres, meghalt.

Nem érdekelnek a temetés/tor előkészületei.

Pedig apósom igényelné a figyelmemet.

Gyűlölöm az ősszel ültetett, most növögető jácintokat.

Nem tudok aludni. Ha igen, abban sincs köszönet. Álmodom. Róla, vele, munkával.

Alapvetően befolyásolja a döntéseimet az elmúlt egy év. Nehezen fogok hozzá olyan dolgokhoz, amik kitúrják őt a helyéről. Most még tolerálják az ügyfelek, de ez nem várható el tőlük.

Tudom, ne legyek türelmetlen, majd az idő.

Szólt - óvatosan kipuhatolta - az egyik civil szervezet vezetője, hogy a süteményre ne legyen gondunk a toron, mert megsütik a lányok. Tagok, nem tagok, barátok, ismerősök.

És ne bőgjünk.

Hazahoztam a tárgyi eszköz kartonokat, meg a vegyesfüzetet, mert le akarom ellenőrizni, amit valamikor januárban kontírozott. Vagy februárban, nem emlékszem.

Már nagyon csúnyán írt. Azon gondolkodom, hogy átmásolom. Biztos nem szeretné, hogy ez az írás kerüljön a könyvvizsgáló elé (Aki tisztában volt anyósom betegségével. Régi kolléga.).

Nem tudom még hogyan döntök.

Viszont nagyon nehéz a kontírozásra koncentrálnom, miközben látom a munkáját és emlékszem, hogy mennyire bántotta a csúnya írás. Azt hiszem, ezért fejezte be a munkát már sokkal előbb, mint a közérzete indokolta volna.

Sógórnőm válogatja a ruhákat.

Hálistennek.

Hogy megcsinálja.

Behív, kérdez: ez kell? Nem.

Később utánam hoz egy szoknyát. - Nem volt rajta szerintem, neked jó lenne. Kell? Nem.

Nem tudtam vele lenni, irtóztam. Örülök, hogy megcsinálja, elvégzi.

Kimenekültem.

Ma nem műtötték, nem került sorra.

Izguljon csak.

Szenvedjen.

Degyűlölöm.

Nem voltam még nála a kórházban, ha lehet nem is megyek. Ránézni se tudok.

Könyörületet kéne tanulni.

Jó.

Majd fogok.

Annyi bennem most a harag és a gyűlölet, hogy az sem biztos, hogy anyósom gyászmiséjére elmegyek. Egyébként sem vagyok kibékülve a vallással, hát még most.

Könyörögni? Hát nem LÁTJA???

Korai, nem korai, én azon agyalok, hogy mit is kezdjek most az életemmel, a felszabadult idővel, az ismét felbukkanó lehetőségekkel.

Persze, lehet mondani kórusban, hogy használd ki, rád fér, hajrá!

Kétségtelen: érzem a hajlamot az átbillenésre a túloldalra, mert kell, mert kívánom, mert hiányzik, mert sokáig nem lehetett, egyrészt mert nem, másrészt, meg kedvem se volt.

Kedvem most sincs.

Nem gondolom, hogy anyósom halála után az ötödik napon kell ezt a kérdést megoldanom, csak hát én ilyen vagyok, szeretem előre látni a fő vonalat (amitől aztán el lehet térni, de ez más kérdés).

Eddig sodródtunk az árral, tettük amit KELLETT és a szívünk diktált, de most felszabadultunk.

Csúnya ezt így látni, viszont igaz.