Tegnap nem tudtam elmondani a telefonba, de ne sürgess kérlek, mert az nálam ellentétesen hat, befékezek.
Mantrázok én magamban eleget arról, mikor látom az üres ágyat, a képet az asztalon, a keze nyomát a munkában, szóval mantrázok én, hogy neki már jó, így jó, mert nem fáj, de NEKEM ettől még fáj, jócskán fáj és hiányzik és sajog az űr, olyannyira, hogy az emberi kapcsolataim is megsínylik és most kiderülhet (bár nem vizsga és nem szándékos), hogy ki az aki eléggé szeret ehhez.
Tudom, a tudományos és a régi megfigyelés alapján is egy-másfél év és azt is tudom, hogy nem úgy működik, hogy fordul az óra éjfélről hajnalra és egy csapásra elmúlik, hanem lassan elcsitul, leülepedik, feldolgozódik. Majd. Ezt a MAJD-ot sikerült elfogadnom ennyi idő alatt, ez is nagy valami, hidd el nekem.
Óvatosan nyitogatom a jól lezárt tölgyfaládát a lelkemben, kiveszek belőle valamit, megnézegetem, átélem újra, vagy visszarakom ahogy meglátom, mert még nem tudom megérteni, elengedni.
Jövök majd.
Most még nem HISZEM, de akarom.