Köszönöm, hogy velem voltatok.

Üres vagyok és fáradt, de nem tudok elaludni, mert állandóan képek cikáznak a szemem előtt.

Volt részem ma mindenféle gyász-megnyilvánulásban.

Sablonos, üres kézfogásban.

Zavart, gyorsan elhadart "Részvétem"-ben.

Könnyes szemű, Zavarhatlak e? típusúban.

Nyomulós, ROKONOK vagyunk, hát mutassuk ki! fajtájúban.

Hivatalos, de szívvel átadott Sajnálom!-ban.

Hullámzó mellkasú, igazi fájdalmas-felcsukló sírásban-ölelésben.

Komolyan gondolt "Gyere, ha beszélgetni szeretnél!" felhívóban.

Természetes, energia-átadó ölelőben.

Érthetetlen, mű-ölelőben, szorongatóban.

Ősasszonyos-mindenttudó-megnyugtatóban. Ő egyébként egy egyszerű öregasszony, szomszéd és én mentem oda hozzá.

Sokan eljöttek.

A temetőszolgák csak hordták, hordták a virágokat.

Csokrok, koszorúk, sírpárnák, egy szál virágok. Rengeteg.

Ma egy gyászhír is megjelent az újságban, két cégünk adta fel közösen, hát azon már sírhattunk egy verset.

Aztán azon, hogy a sógórnőm egyszercsak azt mondta még otthon, hogy a fiaimnak adja anyósom két aranyláncát, hogy vigyázzon rájuk. Fel is csatoltam rájuk, hadd őrizze őket a temetésen.

Egy másik síkon, másik dimenzióban mozogtunk ma. Érzékenyen, de érzéketlenül a külvilágra.