Megpróbál az ember néha felejteni.

Reménytelen, de megpróbál.

Úgyis eszébe jut lépten nyomon, ha nem magától, akkor valamiről.

De azért rosszul esik, ha éppen nevetnél egyet és valaki elkezd RÓLA beszélni. Szerencsére vannak a társaságban, akik még nem itták el aznapra a gátlásaikat, de mire ők kapcsolnak, szinte mindegy is.

Aztán ott van a temető, ahová elmegyünk, virágot viszünk, mert az kell és nem a többi ember miatt, hanem mert ezt kívánjuk, és állunk a KŐ előtt és nézzük a betűket, a virágokat, rendezgetünk és értelmetlen az egész, mert úgyis ott van a fejünkben mindig.

Nem tudok úgy elaludni, hogy ne villanjon be az arca. Nem múlik álmom nélküle.

Nézzük a tévét, beszélgetünk közben, de a hospice felhívás miatt megáll a szó a levegőben. Hallatszik, ahogy ránk esik a szomorúság. Nézzük a képeket a képernyőn, de nem azokat látjuk, hanem ŐT.

Naponta rábukkanok a fényképére a fiókban. Arra a képre, amit az urna elé állítottunk. Van belőle itthon, van belőle apósomnál, van a testvérénél... és maradt egy, a fiókban. Nem tudok a szemébe nézni. Szép rajta, egészséges, frissen igazított a haja, az igazi, a saját.

Miért? Csak egy kép. Papír, emulzió, lakk.

Hazudtam neki. De legalábbis nem mondtam igazat.

Az utolsó pillanatáig bíztattam, nem beszéltünk a búcsúról, nem hagytam, hogy elmondja, amit akart volna...talán, esetleg.