Lassan letelik egy év. Eltelt egyszer minden családi és nem családi ünnep nélküle. Igyekeztünk. Néha sikerült. Néha spontán sikerült.

De még mindig nem szeretek a helyén ülni a konyhában.

Ha apósom beszél róla, nem mondja, hogy: Szegény feleségem. Azt mondja: a feleségem.

Ha én beszélek róla, nem mondom, hogy: Anyósom - isten nyugosztalja -, hanem csak azt mondom: anyósom.

Ha a férjem beszél róla, ő azt mondja: míg volt anyám, ő mondott/csinált...

Viszont mikor a kisebbik fiunk köhögött, nem csak az általában felfedezhető Segíts, te tudod mi ez? olvasható a tekintetében.

Iszonyt, félelmet láttam a szemében a múlt héten.

Még mindig haragszom. Még mindig felbőszülök. Még mindig nem tudom elfogadni. Nem tudom tiszta szívvel biztatni az ismerőst, aki beteg. Sokat gondolok rá, hogy lenne, amit másképp csinálnék, bár nem bánok semmit, bármilyen ellentmondásos is ez.

Apósom ránézésre jobban viseli. A fejébe nem látok, de azt hiszem, felszabadult kicsit. Vége a télnek, teli van tervekkel. Jó, hogy ott a kutya, aki szereti, imádja, foglalkoztatja őt.