Bementem abba az ezeréves templomba. Csupa kő volt, meg régi sóhaj, barlang inkább, mint kegyhely. Sétáltam benne, nézelődtem és rámtört a sírás, amit nem engedhettem ki magamból, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Onnantól kerültem a templomokat, pedig volt még néhány amibe be kellett volna mennem a többiekkel.

Mi közöm nekem a templomokhoz? Sosem volt. Szép nagy épület, némelyik tele csicsával, némelyik szép dolgokkal, bennem a tisztelet a hittel élő emberek iránt, némi csodálkozással vegyítve, némi harag a drága díszítéseket, tárgyakat látva, mert elkölthették volna másra is azt a pénzt... de ennyi.

Amióta meghalt, ez megváltozott. Amióta a helyi kántor hangja visszhangzik a fejemben, ahogy azt mondogatja orrhangon a gyászmisén, sokszor, egymás után, hogy méltó és igazságos és csak a haragot találom magamban, a megnyugvást nem, mert nem találom se méltónak, se igazságosnak...

Nem hiszem, hogy most kezdődött, csak most nem tudom kezelni. A vasárnapi misét sosem tudtam meghallgatni a rádióban, inkább elmentem a ház másik végébe. Most viszont odaérünk apósomhoz és megy a tévé és mise van benne és úgy vetődök a távkapcsolóért még kabátban, mintha az életem múlna rajta.

- Kapcsold ki nyugodtan - néz rám apósom csodálkozva és a férjem gyorsan elkezd valami másról beszélni, mert ő tudja. Neki elmeséltem és már nem bosszant vasárnaponként azzal, hogy csak az elejét hallgassuk meg, mert tudja, hogy már tétje van.

Fel kellene oldani ezt a haragot. Nem a vasárnapok miatt, hanem miattam. Nem jó, hogy bennem van.