Úgyse tudok aludni.

Megírom most, tán könyebb lesz.

Fogtam a kezét egy ideje, mire rájöttem, hogy már csak én melegítem. Szökik, illan a melege. A lázas melege, mert lázas is volt ma.

Arra készültünk, hogy csütörtökön elvisszük a kórházba, felerősíteni. Mi se hittük igazán, hogy eljutunk odáig, de gondolkodtunk, készültünk. Hogy majd megyünk. Hogy betegszállító kell, mert ülni már nem nagyon tud. Fáj.

Nem halt meg szépen. Nem adta könnyen magát a kaszásnak, megküzdöttek. Nem is ő adta fel, hanem a szíve nem tudta követni tovább az akaratot.

Ott ültem mellette és azon könyörögtem némán, hogy hamar legyen vége.

A doktornő 1-2 napot mondott kora délután.

Szerencsére nem lett igaza.

Egyenlőtlen, mocskos, fájdalmas küzdelem volt.

Van egy mondás a faluban, gondolom nem csak itt. "Könnyű halála volt, jó asszony volt." Eddig se hittem benne. De talán könyebb lett volna, ha nem ragaszkodik az élethez annyira, még mindig.

Szombaton még a fiaim érettségijét emlegette. Már akkor is nehezen beszélt.

Mielőtt hazajöttem volna elmondani a fiaimnak, még bementem hozzá, elköszönni, végleg. Ott feküdt a helyén, felkötött állal, nyomorultan, csontsoványan a paplana alatt. Nem mozdítottuk el, csak az orvos takarta ki, nézte végig a pizsamás testét. Aztán kitöltötte a papírokat.

Most hívott a férjem. Elvitték. Nem mertem megkérdezni, de talán egyszer összeszedem a bátorságom: ki húzta le a karikagyűrűt a kezéről? A kopott, megviselt gyűrűt, amit apósom húzott rá negyven éve.

Gyertyát gyújtottam itthon, a kisebbik fiammal beszélgettem, a nagy nem akart odajönni. Aztán mégis. Olyan gyertyát találtam itthon, ami egy ágból indul, aztán hétfelé válik, majd ismét egy ágban ér véget. Szép. Különleges. Mire leégett, át tudtunk beszélni sok fontos kérdést, biztattam a fiaimat, kérdezzenek. És meséljenek szép emlékeket, amik eszükbe jutnak a mamájukról.

Én nem könyebbültem meg. Remélem ők egy kicsit igen.