Igen, a pillanatok a fontosak.

Mikor apósom azt mondja neki (úgy visszük le a konyhába, hogy az ágya mellett gurulós székbe ül, a konyhában feláll belőle a padkán, az egyik segíti, a másik meg lekapja a széket és a lépcső aljához készíti), szóval mikor azt mondja apósom, hogy Gyere a papához! vagy azt, hogy Gyere szívem, felkaplak! vagy azt, hogy Gyere mama, leballagunk!

Mikor délelőtt odaérünk hozzájuk és bemegyek hozzá és fekszik az ágyában, már volt vécén, már ivott kávét, elszívott egy cigit és most álmos és felmászok mellé apósom helyére és beszélgetünk pár szót az előttünk álló napról.

Mikor kint ülünk a teraszon, rajta van a nagykabátom, meg egy pléd a lába körül és kikukkant a nap és odatartja az arcát a fénybe.

Mikor tudunk beszélni a pelenkáról, (ami mint kiderült nem is kell).

Mikor végül csak elmondjuk neki, hogy de hát az apja már 14 éve meghalt, aztán később elmeséli, hogy LÁTTA az apját, nem, nem csak álmában, ébren is és biztosan azért, mert kerülgette a halál.

Mikor ülök a lábánál az ágyukban, masszírozom a talpát, lábfejét, mert zsibbad és sötét van, csak a tévé megy halkan, meg az akvárium világít és beszélgetünk, meztelenőszintén, mint még soha.

Mikor látom az örömet, ahogy a karácsony esti halászlevet eszi, csupa piros a keze a pirospaprikától.

És AD, még mindig (vigyetek B. Évinek halászlevet légyszíves!)

Azt mondja erőtlen a keze, de úgy megszorította az enyémet tegnap délután a kocsiban, hogy lenéztem, hogy tényleg ő fogja e.

Ma tiszta volt. Nem mondott vad dolgokat.

És ÉLNI akar. Élni, élni, élni.

Ez így nagyon nehéz lesz.

Azt hiszem mi már felkészültünk rá, hogy elengedjük, ha az jön sorba.