Azt kéri, legyek türelmes magamhoz. Mert hosszú a gyászidő. Nem két hónap, hanem legalább egy, de inkább másfél év.

Értem is, tudom is amit mond, mégis lázadozok.

Mert munka közben, naponta többször látom a reszketeg, szögletes betűket, számokat, amiket csak azért is leírt, mert beszaladok a szobába valamiért és kifelé megroggyan a lábam, mert üres az ágya, sima, rendezett, ott vannak a halak az akváriumban a kedvéért és az asztalon ott a KÉP, mert vele álmodok minden éjjel, egyre fájóbbakat és ez lassan jobban elfáraszt, meggyötör, mint maga a betegsége.

Lehet, tudatosabban kellene feldolgoznom a halálát és az egész kálváriát és akkor éjjel nem lenne min dolgozni az agyamnak, de nem tudom hogyan kell TUDATOSAN.

Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik NEM emlegetik.

De volt egy-két nehéz pillanatom, mert volt olyan ügyfél, aki rá hivatkozott, mert ő tavaly kevesebbet számolt ki, sőt! elintézte, hogy meglegyen az önkormányzati segély és hiába magyaráztam az azóta bejött változásokat, csak visszatértek hozzá, mert ő máshogy, kedvezőbben tudta. Már-már haragudtam rá.

TUDATOSAN elengedtem. A lelkem mélyén meg nem.