Össze vagyok zavarodva, mert minden lebegni látszik mostantól. Tele vagyunk kérdésekkel, semmi sem biztos.

Együtt dolgozom anyósommal. Ő a főnök, a meghatalmazott, az ész. Ez utóbbi nem gúny, hanem tény. Sokmindent el tudok végezni az irodában, de vannak olyanok, amikhez oda se tudok szagolni.

Azért fontos ez, mert két család egzisztenciája múlik az irodán. És kelleni fog a pénz gyógyszerre, utazásra, természetgyógyászra, mittudomén még mire.

Szóval helyt kéne állnom kettőnk helyett.

Meg kell szereznem a saját engedélyem, át kell MAJD íratni a meghatalmazásokat. Csak hát mikor? Mikor kezdjük kivenni alóla az életét azzal, hogy ezek megtörténnek? Most? Mikor még viszonylag jól van? Vagy a második kemó után, mikor biztosan nagyon rozoga lesz? Mert a végső szót neki nem mondtuk el. Tudja a rákot, tudja a kemót, a hányást, a hajhullást, de azt nem, hogy a legagresszívebb, legdurvább rákkal állunk szemben. Hogy NINCS REMÉNY.

Hazudunk?

Hazudunk. Vagy nem mondunk meg mindent. Jogunk van hozzá? Vagy kötelességünk? Mert ismerve őt, ha elmondjuk, akkor rögtön összeomlik, rögtön feladja.