Ma alig vártam, hogy hazajöhessek. Vagy csak el - onnan.

Én szóltam, hogy nem vagyok elég jó.

Elfáradtam. Hogy hallgassam a székszorulásról, a hányásról (szerencsére ez utóbbi már szinte nincs is), a nem tud aludni-ról, a fájdalmakról, a világfájdalomról.... az állandó mantrázást.

Azt megértem, hogy így érez. Azt is, hogy ki kell mondania.

De a következőtől ledobta az ékszíj az agyamat:

Kicsit összeszaladtak a férjem dolgai mostanában. Bevállalt egy éjszakai programot csütörtökre, ma meg ügyeletes lesz, ami azt jelenti, hogy 11 után ér haza. Önként, dalolva vállalta a csütörtök éjszakai munkát, senki nem szólta volna meg, ha nem. Azt gondolom nincs is ezzel semmi baj, majd szombaton kialussza magát, lesz lehetősége. És még jót is tesz neki, mert addig se a munkán őröl az agya, míg végzi az éjszakai munkát. Kikapcsolódás - szellemileg.

De hogy tegnap egész nap azt hallgattam, hogy óóószegénykisfiam... óóószegénykisfiam...óóóószegénykisfiam...

És igen, elmondtam, hogy ez azért nem olyan rossz, mert ma délelőtt lehetősége van aludni pár órát, és nincsen semmi baj, nem tehernek érzi, és végül is: ki lehet bírni, még jót is tesz neki.

Megértette. De el nem fogadta.

óóóóóóószegénykisfiam.....óóóószegénykisfiam.....

Ma folytatódott.

Mert biztos nagyon fáradt, és mért nem ment el apósom helyette csütörtök éjszaka, és óóóóóószegénykisfiam.

Azon csodálkozom, hogy óóóóószegénykisfiam képes volt családot alapítani...

áááááááááááááááááááááá

Egyébiránt: ma vérvétel volt, eredmény hétfőn. Sokszor fázik, de szerintem ez erősen összefügg egyrészt a fogyással, másrészt a vérkeringésének lelassulásával. Kéne valami kímélő tornaféleséget találni.